Pipacs Peti átlagos virágnak tűnt a parkban, míg Anya meg nem ajándékozta kézzel és lábbal. Azóta meg sem áll, és mindenhová elkíséri jó barátját, az óvodás Danit. Korábbi kalandjait itt olvashatod: Pimasz Pipacs Peti, Pipacs Peti otthon

Egy nap aztán az egész óvoda útra kelt: kirándulni ment a Napocska csoport.
Dani már jó előre megígérte Pipacs Petinek, hogy magával viszi az útra, és Peti csöndesen bújt meg a kisfiú mellényzsebében. Nagyon nehéz volt nyugton maradni, de nem szerette volna, ha Anya vagy az óvó nénik észrevették volna. Akkor biztos kiraknák az öltözőben a polcra, és nem tarthatott volna Danival.
Először akkor merte kidugni a fejét a zsebből, amikor már jó ideje elindult a kisbusz, és furcsa hangokat hallott. Pipacs Peti a meglepetéstől kerek szemmel nézett körül. Utazott már autóval, utazott buszon is, de ilyen busszal még sosem! Először is: csupa gyerek ült bent – ott volt a teljes Napocska csoport. Másodszor: a gyerekek kényelmes székeken, övvel becsatolva ültek a helyükön. Harmadszor: a vezetőülés felett egy TV volt, amiben mese ment! Onnan jöttek a furcsa hangok. Az összes gyerek izgatottan nézett hol ki az ablakon, hol a mesére. Szerencsére Dani mellett Fruzsina ült, aki már ismerte minden titkukat, így aztán nem volt mitől félnie Petinek. Kényelmesen elhelyezkedett, úgy nézte a mesét.
Aztán egyszer csak megállt a busz, és a gyerekek mind leszálltak. Szépen, párosával kézen fogva indultak el az erdei ösvényen.
gyerekek erdoben Pipacs PetiMost Danin volt a sor a csodálkozásban. Hatalmas fák között haladtak el, amiknek a törzse nagyobb volt bármelyik ovis társánál. Lassan sötétebb lett, és Dani fölnézett, mitől lehet ez. A nagy fák úgy betakarták a kis ösvényt, hogy az eget se lehetett látni. Mégis kellemes és megnyugtató volt a levelükön átszűrődő zöld fény. Az út puha volt a lába alatt, és szebbnél szebb apró virágok nyíltak mellette. Ahogy elcsendesült a sok-sok gyerek, madarak csicsergését, levelek zizzenését hallotta az erdőből Dani. Egyszer csak újra világosabb lett, és egy tisztásra érkeztek a gyerekek, ahol padok várták a kirándulásban megfáradtakat. Dani és Fruzsi egy, a fákhoz közeli padra telepedett le, és levették kis hátizsákjukat.
- Te mit hoztál? – kérdezte Fruzsi kíváncsian.
- Még nem tudom. Nézzük meg. – azzal Dani kinyitotta a hátizsákját. Volt benne egy üveg víz, egy csomag ropi, és egy kis dobozka. Izgatottan nyitotta ki, és nagyon megörült: hosszan, keskenyen felvágott sárgarépa volt benne.
- Réparopi! – kiáltott fel Fruzsi, és már nyúlt is Dani doboza felé.
- Hohó! – szólalt meg Pipacs Peti. – És a kérem? Meg a köszönöm?
- Jaj, ne haragudjatok! – pirult el Fruzsina. – Vehetek?
- Hát persze! – mosolyodott el Dani.
Nekiláttak hát répát ropogtatni, és amíg a lábukat lóbálták, és a felhőket nézték, egészen meg is feledkeztek Pipacs Petiről. Pedig nem kellett volna!
Peti ugyanis megunta a pihenést, és lecsúszdázott Dani nadrágján, majd megindult a fák felé.
- No, ti nagy hősök, most figyeljetek! Azt hiszitek, mert olyan nagyra nőttetek, már tiétek az egész világ! Pedig semmi mást nem tudtok, csak itt álldogálni! Bezzeg Pipacs Peti, a kis virág már mennyi mindent felfedezett!
- Csitt, csöndesebben, még megharagszanak! – szólalt meg egy vékony hangocska Peti mellett.
- Mit bánom én! – fordult a hang felé Peti. A gyökerek között kis páfrány nőtt, amögül jött a hang. – Különben is, ki vagy te, hogy így beszélsz velem? Talán félsz tőlem? Gyere elő, és mutasd meg magad!
- Nem tőled félek. Én mindentől félek. És nem jövök elő. Gyere ide te.
Pipacs Peti egy percig se habozott. Félrehajtotta a páfrány leveleit, és bemászott a gyökerek közé. Ott egy nagyon pici, szőrös csöppséget látott meg.
- Na, mitől bújtál így el? – kérdezte hetykén. – És kiféle vagy te?
- Én Cintula vagyok, és cickány. Vagyis csak cickány leszek. Ha megnövök. De még kicsi vagyok. És eltévedtem. És nagyon félek. Haza akarok menni.
- És hol laksz?
- A rét mentén, a gyökerek között van az odú. De innen nagyon messze van.
- Mi sem könnyebb ennél: itt kimegyünk, és már a réten is vagyunk.
- Én ki nem megyek innen.
- Dehogynem! – kiáltott fel Pipacs Peti, azzal se szó, se beszéd, a kis cickány nyakába ugrott.
Szegény Cintula úgy megijedt, hogy fülét-farkát behúzva rohanni kezdett, egyenesen előre. Megfeledkezett minden egyéb félelméről, csak azzal törődött, hogy valahogyan lerázza magáról utasát. Ijedtében egyenesen kiszaladt a napfényes rétre, és még a gyerekeket se vette észre, úgy szaladt át közöttük, mint a villám.
- Nézzétek, egy egér! – kiáltott fel Fruzsina. Az egész ovis csoport oda nézett.
- És egy virágot tűzött a hajába! – mondta ámulva Réka, aki mindent észrevett.
Mindenki izgatottan nézte a villámgyorsan futó apróságot. Egyedül Dani nem figyelt oda. Ő ugyanis a mellényzsebét kutatta át ijedten. Azonnal látta, hogy Pipacs Peti bizony nincs ott.
Cintula olyan gyorsan szaladt, hogy a gyerekek hiába szaladtak volna utána, már rég átért a tisztáson. Az erdőbe érve ismét beszaladt a gyökerek biztonságos rejtekébe, és végre Pipacs Peti is leszállt a hátáról.
- Ez nagyszerű volt! Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan tudsz futni! – kiáltott fel a pipacsbaba.
- Kérlek, ne tedd ezt velem még egyszer!
- Ugyan! Aki ilyen gyorsan tud futni, annak nincs mitől félnie!
- Biztos vagy benne?
- Hát persze! Látod, hogy senki se ért utol!
- Az igaz…
- Akármit meg tudsz tenni! Te vagy a leggyorsabb állat, akit ismerek!
- Tényleg?
- Hát persze! És most mondd: messze vagyunk az otthonodtól?
Cintula körbe nézett.
- Nem is tudom… Az a fa ott mellettünk egészen ismerős. Látsz a törzsén egy taplógombát?
Pipacs Peti kimászott a gyökerek közül, és alaposan megvizsgálta a fát.
- Igen, egy nagy fehér teraszt építettek a fa törzsére. Jó kis kilátóhely lehet.
- Akkor amellett van a mi fánk!
- No, látod! Szaladj haza!
- De olyan messze van…
- Ne vacakolj már tovább! – Pipacs Peti méregbe gurult. – Vagy akarod, hogy a hátadra pattanjak megint?
- Jujj, csak azt ne! – visított vékony hangján a kis cickány, és villámgyorsan elszaladt a tölgyfa irányába. Peti nevetve nézte, ahogy a fűszálak rezdülnek az útján.
- Pszt! Peti! Itt vagy? – Dani hangja hallatszott a közelből.
- Hát persze, hogy itt vagyok!
- De jó, hogy megvagy! Miért kóboroltál el?
- Megmentettem egy eltévedt cickányt.
- Cickány? Az micsoda?
- Ó, a cickány a világ leggyorsabb, és legfélénkebb állata. Majd mesélek róla, jó?
- Daniiii! – az óvó néni hangja hallatszott a tisztásról.
- Itt vagyok! – Dani gyorsan a zsebébe dugta Petit, és kifutott az erdőből.
- Ejnye, Dani, kértem, hogy senki ne menjen be egyedül az erdőbe.
- Bocsánat.
- A kis egeret kerested?
- Nem egér volt, hanem cickány.
- Ó! Tényleg, igazad lehet. Pici volt, és nagyon gyors. Ilyen jól ismered az állatokat?
- Nem. Pipacs Peti mondta meg. Ők jó barátok. – mutatta meg a zsebében mozdulatlan ülő pipacsbabát Dani.
- Nahát! Szóval a pipacs babád mondta. – mosolyodott el az óvó néni. – Na, jól van. De ígérd meg, hogy többet nem sétáltok el a csoporttól. Se te, se a pipacs babád.
- Megígérem.
- Akkor indulás, a többiek már sorakoznak.
Csakugyan, a Napocska csoport minden tagja összerakta már a hátizsákját, és lassan megkereste a párját. Csak Fruzsina szomorkodott egyedül. Dani gyorsan odafutott hozzá, felvette a kis táskáját, és kézen fogva indultak el.
- Megint kalandoztatok? – kérdezte Fruzsi.
- Igen.
- Elmeséled majd?
- Hát persze!
A buszon aztán Pipacs Peti és Dani mindent részletesen elmondtak Fruzsinak. A gyerekek még sokáig mesélték, hogy milyen kalandjaik voltak a kiránduláson. A legtöbb szó persze a kis egérről esett, aki virággal a hajában szaladgált a réten. Ilyenkor Fruzsi és Dani mindig elmosolyodtak, és csöndesen mondták:
- Nem egér. Cickány!
És Pipacs Peti? Ő jót aludt Dani zsebében a cickány-vágta után. Álmában azonban már újabb kalandokon törte a fejét. Hogy milyeneken? Azt majd legközelebb mesélem el.

Tina Markus ezen írása megjelent a Minerva Capitoliuma augusztusi számában. A magazin témája: "Természet".

Hozzászólás (0) Találatok: 971
Pipacs Peti átlagos virágnak tűnt a parkban, míg Anya meg nem ajándékozta kézzel és lábbal. Azóta meg sem áll, és jó barátja,az óvodás Dani se tudja megakadályozni, hogy mindig bajba kerüljön. Korábbi kalandját itt olvashatod: Pimasz Pipacs Peti

A kisfiú vidáman rollerezett hazafelé. Anyukája nem is sejtette, hogy a pólója zsebében nem egy egyszerű pipacsbaba bújik meg, hanem maga Pipacs Peti, aki beszélni is tud, járni is tud és még rollerezni is szeret. Előre száguldottak a sarokig, ott várták be Anyát.
- Juhéééj! Még egyszer! Gyorsabban! - biztatta a kisfiút a pipacs.
- Pszt, még anya meghallja!
- És akkor mi van?
- Akkor… akkor biztos a táskájába tenne, és nem jöhetnél velem ilyen gyorsan.
- Jól van na, akkor csöndes leszek.
- Hogy hívnak?
- Pipacs Petinek. És téged?
- Engem Daninak. Örülök, hogy barátok lettünk.
- Én is.
Anyu ért oda.
- Kivel beszélgetsz, Danikám?
- A pipacs babával.
- Hmm. Értem. - mosolygott anya. - Nézz körül, nem jön-e autó.
Dani alaposan körül nézett: először balra, aztán jobbra, aztán megint balra.
- Nem jön.
- Akkor mehetsz. A következő sarok már a házunk.
Dani boldogan száguldott hazáig. Otthon gondosan levette a cipőjét, és már futott is kezet mosni - ahogy mindig. A nagy izgalomban észre se vette, hogy Pipacs Peti hopp! - kiugrott a zsebéből, egyenesen a jobb cipőjébe.
- Tehát itt lakik Dani. - állapította meg Pipacs Peti. - Felfedezésre fel!
Azzal kihajtotta a cipő nyelvét: ez lett a vitorla. Körbekötözte a cipőfűzőket: ez lett a kötéllétra. Megragadta a cipőkanalat: az lett az evezője. Így tolta előre a fél pár cipőt az előszoba kövezetén. Közben dalolni támadt kedve:
- Johohó! Kalózok vagyunk! Jihihi! Kalandozunk! Jehehe! Kincset találunk!
Azzal az előszoba közepén kiugrott a cipőből, bevetődött a szekrény alá. A félhomályban nyolc szem pislogott feléje.
- No te gonosz szörny! Azonnal add elő a kincset! - kiáltott a nyolc szem gazdája felé Pipacs Peti.
- Odaadom, odaadom, csak ne kiabálj! - vékony hangon jött a válasz. A félhomályból előmászott egy barna pókocska.
- No azért! Tudd meg, nem mással akadt dolgod, mint a rettenthetetlen Pipacs Petivel!
- Jaj Pipacs Peti, te rettenthetetlen, kérlek, könyörülj rajtam!
- Én nem kegyelmezek ilyen soklábú pókoknak! Már a mezőn se hagytam, hogy hálójukkal lekössenek!
- Én nem szövök hálót. Etelka vagyok, a farkaspók. És csak éjjel vadászom. Nappal alszom. Vagyis aludnék, ha nem kiabálnál olyan hangosan, te rettenthetetlen.
- Biztos nem fogsz megkötözni?
- Nem én.
- Nem is fogsz megcsípni?
- Nem én. Miért is tennék ilyet?
- Nem szaladgálsz rajtam, hogy alaposan megcsikizz?
- Nem én. Csak aludni szeretnék.
- Akkor Etelka, a farkaspók, ezennel megkegyelmezek neked.
Etelka nagyot sóhajtott, és éppen visszahúzódott volna sötét rejtekébe, amikor Pipacs Peti utána szólt.
- Hohó! Megállj! És a kincs?
- Miféle kincs?
- Amit őrzöl.
- Nem őrzök én semmiféle kincset. Hanem pár napja ide gurult valami fényes. Azt elvihetnéd, mert mindig megcsillan rajta a nap sugara, és felébreszt.
Pipacs Peti megragadta a fényesen csillogó gömböt, és diadalittasan indult kifelé a szekrény alól. Az utolsó pillanatban azonban visszahúzódott, mert Anya lépteit hallotta.
- Danikám! - hangzott szigorúan. - Mit keres a fél pár cipőd az előszoba közepén? Tudod jól, hogy a helyére kell rakni.
- Én oda raktam. - Dani csodálkozva futott ki a szobából.
- És a cipőkanalat vajon ki vette ki a helyéről? Talán a mumus? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel anya.
- Jaj dehogy! Biztosan a pipacsbaba volt! - mosolyodott el Peti.
- Aha. A pipacsbaba. - mosolygott most már Anya. - Akkor légy szíves, kérd meg a pipacsbabát, hogy rakjon mindent a helyére, jó?
- Rendben. És segítek is neki. - válaszolta Dani mosolyogva.
Anya bement a szobába, a kisfiú pedig lehasalt a földre, úgy nézett körös-körül.
- Pszt! Peti! Hol vagy? - suttogta.
Pipacs Peti büszkén bújt elő a szekrény alól.
- Itt vagyok! Leküzdöttem a tenger habjait, legyőztem a szörnyet, és megszereztem a kincset! - azzal büszkén mutatta a csillogó gömböt. Dani tátott szájjal nézte.
- Nahát, a különleges fényű üveggolyóm! Egy hete keresem! Hol volt?
- A nyolc szemű farkas karmai közül szabadítottam ki.
- Peti! Te egy igazi hős vagy! De most gyere, megmutatom a szobámat, jó? És kérlek, többé ne szaladj el!
- Rendben. Megígérem, hogy a következő kalandomra magammal viszlek! - azzal a kis pipacsbaba jókedvűen ugrott be Dani pólójának a zsebébe.
- Irány a szoba! - vezényelt hangosan.
Dani kuncogva tette a helyére a cipőt és a cipőkanalat, aztán úgy masírozott a szobája felé, mint egy valódi katona. Az igazi kaland még csak ez után következett, mert a kisfiú szobáját együtt fedezték fel aznap.
Hogy kivel és mivel találkoztak, azt azonban csak egy másik alkalommal mesélem majd el.

Tina Markus ezen írása megjelent a Minerva Capitoliuma júliusi számában. A magazin témája: "Otthon".

pipacs peti égre néz

(Foto: Tamborita )

Hozzászólás (0) Találatok: 968

Pipacs Peti nagyon unatkozott a mezőn. A többi pipacs illedelmesen nyújtózkodott a nap felé, és várta a méhecskéket, hogy beporozzák őket, de Pipacs Petit más fából faragták. Izgett- mozgott, libegett a szélben. Ha méhecske jött, elfordította fejét. Ha nap sütötte hátat fordított. Ha eső csapkodta, felemelte a fejét, és fürdött a cseppekben. A többi pipacs figyelmeztette:
- Vigyázz Peti, megharagszik rád a Méhkirálynő!
- Kit érdekel! - felelte Peti.
Máskor meg:
- Vigyázz Peti, megfázol, ha nem süt rád a nap!
- Kit érdekel! - vette oda Peti.
És újra:
- Letörik a szirmod, elfonnyad a szépséged az esőben!
- Kit érdekel! Unalmas a siránkozásotok!
És attól fogva Peti azt leste, hogyan tudná otthagyni a többi pipacsot a katonásan sorakozó fűszálak között.
Jött egy macska. “Ez most letép”- gondolta Peti. De a cica csak játszani szeretett volna: megpofozta bólogató pipacs- fejét, és odébb állt.
Jött egy kutya. “Ez most leszakít” - gondolta Peti. De a kutya csak megszaglászta, és odébb állt.
Jött egy kisfiú. “Ez most elvisz” - gondolta Peti. De a kisfiú is odébb sétált. Ekkor a kisfiú anyukája szólalt meg:
- Nézd csak, kicsim, megmutatom, hogyan lehet pipacs babát készíteni! - azzal leszakasztotta Pipacs Petit. A szirmait lefele hajtogatta, egy fűszállal megkötötte, így lett dereka. A szárából letépett egy darabot, és a szirmai közé hajtotta, így lett két karja. A szirmai végét kétfelé hajtogatta, és egy-egy fűszállal megkötötte, így lett két lába.
- De szép! - kiáltott fel a kisfiú. - Ide teszem, a padra, amíg megyek egy kört a rollerrel, jó?
- Persze, megvár itt. - felelte az anyja.
De Pipacs Peti nem akart a padon maradni. Amint magára maradt, nagyot nyújtózkodott.
- Végre szabad vagyok! - kiáltott fel, és útnak indult a parkban. Büszkén masírozott el pipacs társai mellett, akik csak a fejüket csóválták.
Ahogy ment, mendegélt, találkozott a macskával.
- Na megállj, te macska! Azt hiszed, csak úgy bárkit megpofozhatsz?
Azzal fogta magát, felugrott a cica fejére, és úgy összekuszálta a bajszát, hogy az nyikkanni se tudott. Pipacs Peti nagyon büszke volt magára.
Ahogy tovább ment, mendegélt, találkozott a kutyával.
- Na megállj, te kutya! Mit képzelsz, csak úgy szaglászol erre- arra?
Azzal fogta magát, a kutya farka hegyére pattant. Az le akarta szedni onnan, de nem érte el. Elkezdte hát kergetni a saját farkát. Addig- addig futott körbe-körbe, míg végül összegabalyodott lábakkal, kimerülten hemperedett a fűbe, mozdulni se tudott. Csak akkor engedte el őt Pipacs Peti.
Ment tovább, új kalandra. Akkor fékezett mellette a roller. A kisfiú volt az, akinek az anyukája életre keltette őt.
- Na megállj, te kisfiú! Azt hiszed, csak úgy száguldozhatsz fel-alá a rollerrel?
Azzal Pipacs Peti felugrott a roller kormányára, onnan a kisfiú vállára, onnan az orra hegyére, és ott úgy elkezdte csikizni, hogy a kisfiú menten tüsszögni kezdett.
- Hagyd abba! - nevetett fel a kisfiú. - Ez csikiz!
- Dehogy hagyom! Otthagytál a padon, most megkapod a magadét!
- Nem örökre hagytalak ott! Haaapci! Csak egy körre mentem a rollerrel. Haaapci! De most már gyere velem! - azzal a kisfiú az orrához nyúlt, és óvatosan leemelte onnan Pipacs Petit.
- Akkor megyek, ha akarok! - fonta keresztbe a karját Pipacs Peti a kisfiú tenyerén.
- Jaj, te pipacs, ne pimaszkodj! Leszel a barátom? Ígérem, elviszlek mindenhová. Még az oviba is.
- Mindenhová?
- Igen.
- Megmutatsz mindent?
- Igen.
- Még az ovit is?
- Igen. De ott csöndben kell lenned. Titokban.
- Hát… nem bánom. - azzal Pipacs Peti végigszaladt a kisfiú karján, és elhelyezkedett a pólója zsebében. - Menjünk.
Attól fogva Pipacs Peti és a kisfiú örök barátok lettek. Együtt játszottak, aludtak, ettek és ittak. De hogy mi történt az oviban, hogyan sodorta bajba őket Pipacs Peti pimaszsága, azt majd egy másik alkalommal mesélem el.

Tina Markus ezen írása megjelent a Minerva Capitoliuma júniusi számában. A magazin témája: "Virág, virágzás".

kreativ pipacs peti

Hozzászólás (0) Találatok: 1053

- A hétszakállú mindenit! - mérgesen csapott a mellette levő kőre. Az azonnal elporladt, de közben még jól fel is sértette az öklét.
Neki ez egyszerűen nem ment. Pedig nagyon jól megmutatta neki a Vöröshajú Istennő. Buján mosolyogva magyarázta, hogyan kell a semmiből egy mozdulattal életet teremteni. Ő persze csak végigsimított a szürke poron, és máris gyönyörű virágok, színes lepkék és csicsergő madarak pattantak ki a semmiből, életre éhesen. Aztán egy titokzatos félmosollyal ott hagyta őt tapasztalt kolléganője, mondván, hogy most gyakoroljon.
Először egy bogárral próbálkozott. Sajnos, hat láb helyett csak ötöt sikerült adományoznia neki, és rondán szürke is maradt. Ráadásul a kis dög első dolga volt, hogy megcsípte alkotóját, mire a dühös isten reflexből odacsapott. A bogár azonnal el is pusztult, mindössze egy kis szürke maszat maradt utána.
Akkor arra gondolt, hogy valami egyszerűbbel kéne megpróbálkozni. Mondjuk, egy virággal. Sikerült is egy ötszirmú valamit alkotnia, de az olyan büdös volt, hogy nem nagyon bírta ő maga se a szagát. Ráadásul alig egy percig élt és rögtön hervadni kezdett. Ahogy megpróbált a kisujjával újra életet lehelni bele, a virág egyszerűen összenyomódott. Hiába, neki ehhez túlságosan nagy volt a lapátkeze.
Ekkor ötlött eszébe, hogy valami még egyszerűbbel próbálkozzon. Talán egy szimpla időjárási tényező menne még. Egy kicsi szelet hozott létre jobb keze egyetlen intésével. A kis szél azonban valahogyan összezavarodott, és keringeni kezdett. Fölkapta a körülötte heverő port, a virág lehullott szirmait és a bogár páncéljának a maradékát, és körbe-körbe forgatta, míg végül alkotója szemébe nem fújta az egészet. Akkor mérgében beparancsolta a kis szelet egy szurdokba. Ott persze felerősödött, és tomboló szélviharként tört ki a sziklák közül, hogy lecsapjon a vidékre.
Ezek után arra nem is mert gondolni, hogy valami olyan, bonyolultabb dologgal próbálkozzon, mint például egy négylábú állat, vagy egy ember.
Jogosnak érezte haragját, ezért csapott káromkodva a sziklára.
Amikor még a kő is felhorzsolta az öklét, végképp elege lett. Felállt, és megkereste a Nagy Istent. Az éppen felhő-ágyán heverészett, és a világról elmélkedett.
- Segíts, kérlek! - szólította meg elkeseredetten. - Sehogy se megy nekem ez a teremtés dolog.
- No, csak nem? - vonta fel a szemöldökét a Nagy Isten.
- Akárhogy próbálkozom, valahogy félresikerül. Pedig igazán megvan hozzá mindenem: tehetségem, akaratom. Mindent úgy próbálok véghezvinni, ahogy a Vöröshajú Istennő tanította. Mégse jön össze.
- Hmm… Tudod, mindenki jó valamiben. Gondolkozz el, mi a te valódi utad. És most menj, kérlek.
Azzal visszadőlt felhőpamlagára. A fiatal isten még egy pár pillanatig hitetlen dühvel meredt rá, aztán megértette, hogy ennyi az útmutatás. Más nincs. Mérgesen ment vissza, a puszta kövek és por birodalmába.
Nem volt kedve újra próbálkozni. Mérgesen ült le kő trónszékére. Valami reccsent a feneke alatt. Felpattant, akkor látta meg, hogy figyelmetlenségében agyonnyomott egy szarvasbogarat. Odább söpörte, de közben letörte a saját trónusának a karfáját. Hátrább lépett, egy halk sóhajt hallott. Odanézett: néhány orchideát taposott szét éppen a bal sarkával.
- Hát akármibe kezdek, csak pusztulás lesz a vége??! - kiáltott fel mérgesen. Aztán csodálkozva elhallgatott.
“Mit is mondott az öreg? Hogy mindenki jó valamiben?” - zakatolt a gondolat az agyában. “Ha pedig nekem nem megy a teremtés, akkor…” Hangosan felkacagott.
- Én leszek a Pusztítás Istene!
talentummobile kreo vöröshajú istennőAzzal elindult, kőbirodalmából kilépett a nagyvilágba. Amerre járt, mindenütt rombolt: a fák eldőltek, a virágok kihaltak, az élőlényeket villám sújtotta, vagy egyszerűen megállt a szívük. Nem harag vagy düh vezérelte: egyszerű ösztönként követte őt a pusztulás.
Már a fél világon keresztül vonult, amikor szembe jött vele a Vöröshajú Istennő. Kicsit szégyenlősen sütötte le a szemét.
- Ne haragudj… - motyogta a Pusztulás Istene. - Nem megy nekem ez a teremtés dolog. Én csak az ellenkezőjéhez értek!
- Viccelsz? - nevetett rá mélyen búgó hangján az Istennő. - Miért haragudnék? Nézz körbe: már minden tökéletes volt! Már mindenhol zsizsegtek és nyüzsögtek az élőlények. Minden olyan eszményi volt, hogy már nem volt munkám! Nem tudtam teremteni, mert minden készen volt! De most… most visszaadtad az életem értelmét! Újra van mit tennem!
A Vöröshajú Istennő csodálatos mosollyal húzódott közelebb hozzá. Dús keble a mellkasát súrolta, hajából vadvirágok illata csapta meg a Pusztítás Istenének orrát. Nem habozott: megragadta az istennő derekát, és alaposan megcsókolta. Ahogy egymáshoz értek, megremegett a föld, és megremegett a két isten belseje is: a Pusztítás Istene kiszárította a Vöröshajú Istennő ajkát, de az azonnal nedvessé és lággyá tette a másik száját. Felkavarodott köröttük a por, és azonnal édes fűszerré vált, amit orkán vitt messzi tájakra, ahol csípősen ülepedett le, majd nyomában fák és füvek sarjadtak.
Csodálatos éjszakát töltöttek együtt. Hajnalban a Pusztítás Istene lágyan simította meg alvó kedvese haját. Akkor vette észre, hogy annak vörös haja a keze nyomán fehérre változik. Elborzadva nézett lapátkezére, ami még itt is rombolt. Majd egy nagy sóhajjal felállt, és elindult az útjára. Féltette a kedvesét.
A Vöröshajú Istennő fázva ébredt, egyedül. Megsimította maga mellett a talajt, mire bohókás százszorszépek sarjadtak ki. Elmosolyodott, mert eszébe jutott a csodálatos éjszaka minden pillanata. Aztán megérezte. Lelke mélyén valami hiányzott. A Pusztítás Istene megérintette őt. Most már nem volt teljes. Tudta: ezt az űrt csak akkor töltheti be, ha megint találkozik vele. Így hát felkelt, és követte a nyomokat: a kihalt utakat, a porladó növényeket, az alélt állatokat. Jártában mindent újra teremtett, vagy legalább igyekezett pótolni, így enyhítette a saját lelke fájdalmát.
Azóta is így vándorolnak: a Pusztítás Istene menekül, de nyomában konok éhséggel lépked a teremtés Vöröshajú Istennője. Ha találkozol velük, csak hajts fejet - egyebet úgy sem tehetsz.

 

Tina Markus ezen írása megjelent a Minerva Capitoliuma májusi számában. A magazin témája: "Teremtés, gyerekek".

 

(Foto: Shan Sheenan - Lost paradise)

Hozzászólás (0) Találatok: 993

Pista maga sem értette, miért csinálja ezt. Csak lehajtotta a fejét, és nézte a kerekeket, ahogy lassan, csikorogva forognak, egyik küllő követi a másikat, lassú, de kiszámítható ritmusban, miközben elől, a jobb oldalon ütemesen nyikorgott a kerék. Megfeszültek az izmai, koppant kopott csizmája a poros úton, ahogy tolta a szekeret, fordultak a küllők, nyiszorgott a jobb első kerék. Feszült az izom, koppant a csizma, fordult a küllő, nyikorgott a kerék. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás. Egy izzadságcsepp megindult a homlokán, és marón mosta az útját poros arcán, de nem engedhette el a szekeret, hogy letörölje, mert akkor visszagurul az egész miskulancia, ő meg kezdheti előlről az egészet. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás, az izzadságcsepp félregördült a szemöldökén, és most egy ráncban haladt tovább, a két szeme között, lassan, végig az orrán. Feszülés, koppanás, fordulás, nyikorgás, csöppenés. Az izzadságcsepp elhagyta az orra hegyét, magányosan hullva a földre. Legalább valami nyoma marad itt, az úton. Legalább pár percig a porban ott lesz az a csöppnyi verejték, hogy aztán elkeveredjen a sárgás földdel, beigya a homok és a sziklák. Vagy fölszárítsa a nap, és úgy tűnjön semmivé. Ahogy semmivé fog válni az erőfeszítés is, holnapra már kipihent lesz, és nem fognak sajogni az izmok, a lába és a háta, ahogy nekifeszül a kocsinak, és tolja, tolja felfele a hegyen.

kreativ iras a szeker

Legalább a nap ne tűzne ennyire a fejére. A kezének mindegy, az már úgyis barna a munkától, látszik rajta, hogy erős, dolgos kéz. Azt nem bántja a nap. De a kalapját ott hagyta a mezőn, és most göndörödő fekete haja úgy szívja be a nap fényét, mintha más dolga se lenne. A feje meg felforr, felrobban itt, ezen a sziklás úton, ahol nincs árnyék, csak a kaptató felfele. Ha lehajtja a fejét, legalább a szemét nem bántja a sárgásfehér sziklákról visszaverődő fény. Csak még egy pár lépés, még néhányszor kell nekifeszülni, még néhány koppanás, fordulás, és nyikorgás, már biztosan nem sokszor.

Felemelte a fejét, kilesett a zsákokon túl, a meredekkel vele együtt küzdő szamáron túl, de még messzinek tűnt a ház, ahová meg kell érkezniük. Hát inkább újra lehajtotta a fejét, és még erősebben tolta a szekeret.
Ha a barátai most látnák, biztosan hangosan röhögnének. Hogy ő miért tolja a más szekerét. Lenne más dolga is. Nem is kevés. Vagy heverhetne a bodzabokor árnyékában. Talán egy kis bor is maradt még a kulacsban, az most jól jönne. Ilyen melegben lehet egy kicsit pihenni minden munkában, inni kell, vagy nem bírja az ember. De ezt a szekeret már fel kell tolni, hiába, elvállalta, hát meglesz. Aztán majd lemossa magáról a port. Nem is bor kéne most, inkább kovászos uborka lé. Az jó savanyú, oltja a szomjat ilyen melegben. Ha lenne valaki, aki eltett volna egy kis uborkát, a frissből… Ő maga nem tudott vesződni ilyesmivel, nem jutott rá ideje, az uborka se igen maradt meg háza kicsi kertjében. A tök, az jól bírta, de az csak őszre érik be. Most aztán nincs uborka, nincs savanyú lé. Csak a feszülés, fordulás, koppanás, nyikorgás. Meg a más szekere. Azt tolja, ahelyett, hogy uborkát locsolna. Ha ültetett volna uborkát tavasszal. Neki ennyi maradt, és már azt se tudja, miért feszül neki minden lépésnek.

Hirtelen megcsúszott a lába, ahogy egy kavicsra lépett.

- Azannya…! - inkább magának mormolta, ahogy a másik lábával megtartotta a súlyt. A szamár is felhorkant elől, ahogy hirtelen többet kellett húznia.
Jobb lesz vigyázni, nem álmodozni, mert abból csak baj lesz. Csak arra figyelni, ami előtte van. A sárgás útra, a lassan forduló kerékre. A nyiszorgás elmaradhatna, de hát ez is jön, mint ahogy a nap is süt, akármit csináljon is az ember. Sose szerette a kellemetlen hangokat, otthon mindent gondosan megkent. Nála csöndesen nyíltak, csukódtak az ajtók, a szerszámok rendben vártak a dolgukra. De ez a poros vidék, ez más, mint ott lent a faluban. Itt mindenhová beeszi magát a száraz homok, a sziklák törmeléke. Hogy képes valaki itt élni? Ez a vidék nem neki való. Nem is kellene itt lennie, csak érjenek már fel, és megy is vissza. De most figyelni kell, már nincs sok hátra, nem szabad most feladni.
Kicsit könnyebbnek érezte a súlyt. Az izmai is másként feszültek. Felpillantott. Az út lankásabbá vált, és néhány bokor is megjelent a sziklák mellett. Csóré kis bokrok voltak, alig pár levéllel, porosak az úttól és fakók a naptól, de mégis bokrok. Az egyik mögött pedig mintha… igen, ott már látszott a háztető.
Megkönnyebbülten feszült a szekérnek, összeszedte minden erejét, hogy az utolsó métereken még áttolja a rakományt. Egy végső, rövid kaptató után egyenesre váltott az út, és a szamár már egyedül is elhúzta a kocsit.
Megállt egy pillanatra, szusszant, és megtörölte a homlokát. Aztán a szekér után indult, hogy lássa, tisztességgel megérkezik a házhoz.

A kis tanya meglepően takaros volt. Néhány gyümölcsfa is megtermett itt, és valahonnan egy patak hangját hallotta. Hátul kis kertet sejtett, meg az istállót. Határozottan hűvösebb volt itt fent, a hegyen, mint odalent a mezőn. Egy kutya futott eléjük, kötelességből vakkantott egyet, megszaglászta a férfi bokáját, de már szaladt is előre, a gazdaasszonyához.

A fiatalasszony elengedte a szamár kötőfékjét, enyhén rácsapott az állat farára. Innen a jószág már maga is betalált az udvarra. Mosolyogva fordult Pista felé.
- Hát, köszönöm a segítséget! Maga nélkül nem sikerült volna. Kér valamit inni?
- Az jól esne.
- Röstellem, de borom nincs idefent. Amióta itthagyott az uram, nem tartok ilyesmit a háznál. Mégiscsak furán venné ki magát, ha egy özvegy magában borozgatna… Van viszont friss vizem, innen, a patakról. Vagy… ha szereti, egy kis hűvös kovászos uborka lével kínálhatom meg. - zavartan nevetett. - Nem valami különleges, de én szeretem ilyenkor.
- Azt kérnék.
- Hát jöjjön, üljön le itt, a kerti lócára. Itt van a leghűvösebb ilyenkor. Máris hozom a frissítőt.
Pista szusszanva nyújtotta ki a lábát. Hátát a hűvös falnak vetette. Nézte a kopár hegyeket, amikről vakítóan verődött vissza a nap fénye. De itt, a kis szurdokban kellemesen hűvös volt, a patak csobogása ide hallatszott. Tetszett neki a zöld udvar, a fehér falak, a lábához csöndesen húzódó kutya. Otthon még kutyája se volt. Nem maradt meg, nem bírta az egyedüllétet, amíg ő dolgozott. Más volt ez a világ, nagyon más, de mégis volt benne valami ismerős.
Megnyikordult a bejárati ajtó, ahogy a nő kilépett. Kezében két pohár volt, amolyan gömbölyű, agyagból készült mázas.
- Tessék. - nyújtotta felé az egyiket. Kezük összeért egy pillanatra, ahogy elvette a poharat.
- Köszönöm. - Pista zavartan kortyolt a kovászos uborka lébe. Aztán gondolkodás nélkül felhajtotta az egész pohárral. Hűvös volt, savanyú, de pont az, amire most vágyott. Az asszony elmosolyodott mellette.
- Maga nagyon szomjas volt. Sokat fáradt. Holnap kapok fizetséget a faluban egy eladott terítőmért, abból megfizetem a munkáját. Nem is tartom fel tovább…
Pista maga mellé tette a poharat, és lassan megnézte magának az asszonyt. Nem lehet könnyű itt, fent a hegyen, egyedül. Mégis eltartja magát. Ha sokat pletykálnak is róla, azért ez csak egy dolgos asszony lehet. Nem volt egy szépség, arca szabálytalan volt, és valahogy feszes. De csípője ringott a szoknya alatt, és szeme lágyan csillant meg a fényben.
- És a szekeret ki fogja lepakolni? - kérdezte lassan.
- Magam.
- Segítek.
- Azt már igazán nem tudom kifizetni. Hagyja csak, erősek ezek a kezek, még akkor is, ha csak egy asszonyhoz tartoznak! - nevetett.
- Hát, ma nem főztem odahaza. Mire leérek, már nem is fogok. Én lepakolom a szekeret, maga meg készít valami harapnivalót. Az lesz a fizetség.
- Itt marad vacsorára?
- Itt.
Pista felállt, és lassan a szekérhez ballagott. Megsimította a jobb első kereket. Ráférne egy olajozás. Majd, ha lepakolta, megcsinálja. Meg az ajtót is megkeni, az is nyikorog. Persze lehet, hogy itt nincs hozzá megfelelő szerszám, hogy leemelje. Nem baj, majd elhozza otthonról. A szerszámait is. Hogy minden simán forduljon. Nem hiába tolta más szekerét.

 

Tina Markus ezen írása megjelent a Minerva Capitoliuma áprilisi számában. A magazin témája: "Így kerek a világ - körforgás".

Hozzászólás (0) Találatok: 997

1. oldal / 9

Lájkold a Facebookon is!

Kreatív írás tanfolyam

A jobb agyféltekés kreatív írással 2 nap alatt íróvá válhatsz.

Jelentkezéshez, bővebb információkért kattints ide:

Író születik tanfolyam

 

Go to top