Ilona már három órája várt a körtefa alatt. Pontosan tudta, hogy éppen ennyi ideje van itt, mivel a szél idehordta a faluból a harangszót. A hajnalban felhúzott bekecs már meleg volt az áprilisi napfényben, és a kendőjét is meg kellett lazítania. Nehéz lesz megmagyarázni otthon, hogy miért maradt ennyi ideig, mégse akart elindulni. Hitte, hogy eljön Gyurka, hinni akarta, még akkor is, ha a józan ész mást diktált.
Fél év nagy idő, és a katonaság megváltoztatja az embert. Azt is mondják, vannak olyan lányok meg özvegyek, akik a katonákat elcsábítják, hogy aztán maguk mellett tartsák. Ki tudja, kivel találkozott Gyurka, és hogy emlékszik-e még az ígéretükre.
"Pontban fél év múlva, a kis körtefánál várjuk egymást."
Egy szellő futott át a dombokon, és egy szürke kis felhőt sodort a nap elé. Ilona összehúzta magán a bekecset, és lehajolt a kosaráért. Tovább már nem várhatott. Ahogy felegyenesedett, még utoljára végigtekintett a városba vezető úton. Akkor látta meg az apró alakot a jellegzetes katonaruhában. Ilona sóbálvánnyá dermedt, csak a tekintete ugrált ide-oda, remélve, hogy mégis Gyurka lesz az, megtartotta a szavát, emlékszik rá, és eljött, eljött a megbeszélt időre.
Aztán letette a kosarát, és már repült lefelé a dombon, könnyedén szökdelt, mert végre felismerte a férfit. Az is megszaporázta lépteit, és felérve némán szorította magához a lányt. Így álltak percekig, csak ölelték egymást. Aztán - továbbra is szó nélkül - kézenfogva lépdeltek el a körtefáig.
- Lefogytál. - mondta végül a lány.
- És megizmosodtál. - tette hozzá kissé pirulva, mert az erős kar ölelését még mindig magán érezte.
- Te viszont kikerekedtél. - mondta mosolyogva a férfi.
- Kérsz pogácsát? - váltott témát Ilona, és kosarából étellel kínálta Gyurkát. Leültek, és a fiú jóízűen falatozni kezdett. Hamarosan előkerült egy tömlő bor is. Bizonyosan jól elverik érte Ilonát, ha kiderül, hogy elcsente, de most már semmit sem bánt.
Együtt voltak.
A harangszó egy óra múlva kondult újra, és Gyurka összerezzent.
- Mennem kell.
- Gyurka. Ne menj.
- Mennem kell.
- Maradnod kéne. Itt, velem.
- Még két és fél év, és itt vagyok. - Ilona lehajtotta a fejét. Ő is tudta, mi jár azoknak a katonáknak, akik otthagyják idő előtt a sereget. Onnan nincs szabadulás, három esztendő előtt semmiképp.
- De ne szomorkodj, hoztam valamit. - azzal Gyurka egy bőrláncra fűzött követ vett elő. Barnás-arany fénye a napot idézte. A foglalata valami drótból lehetett - talán maga a fiú készítette.
- Borostyán. Lengyelföldön vettem neked. No, hadd tegyem a nyakadba.
Ilona szíve fölé helyezte a kis követ.
- Fél év múlva erre jársz? - kérdezte a férfit.
- Ha Isten is megsegít. Pontosan fél év múlva, itt, a körtefa alatt.
Ilona kétségbeesetten csókolta a férfit, hozzábújt, igyekezett minél tovább, minél többet érezni belőle, mielőtt itthagyja őt, a titkos szeretőt.
Aztán csak nézte, ahogy György alakja egyre kisebb és kisebb lett, amint a város felé, a kaszárnyába igyekezett. Ilona a hasára tette a jobb kezét, miközben bal kezével a borostyánkövet babrálta. Mert azt még meg se mondta Györgynek, hogy miért kellene maradnia. Hogy miért is kerekedett ő ki ennyire a fél év alatt. Szíve felett a férfi emlékével, szíve alatt egy új élettel fordult vissza faluja felé.
Ilona nagyon félt.

Anna verítéktől csatakosan riadt fel.
"Már megint ezek a hülye álmok." Ez volt az első gondolata. Három napja akart egy kis hóvirág-hagymát ültetni a vén körtefa tövébe, akkor fordult ki a földből a borostyánkő medál. Gondolkodás nélkül fűzte fel a láncára, de hogy azóta minden éjjel Ilonáról és Györgyről álmodjon, az azért sok volt.
Mégse volt ideje végiggondolni az összefüggéseket, mert iszonyatosan kellett pisilnie. Hiába, már kevés a hely odabent! Oldalra fordult, aztán óvatosan, hordónyira nőtt hasára vigyázva legurult az ágyról. A WC-n ülve összeszedte magát. Hiszen ma van a nagy nap! Tőle tellhető gyorsasággal lezuhanyozott, magára kapta azt a pár ruhát, ami még kényelmes volt, és megette a müzlijét. Jó lett volna egy kávét is elszürcsölni, de azt még kábé egy hónapig tuti nem lehet.
Bezuttyant a kocsiba, nehézkesen rögzítette az övterelőt a hasa alatt, aztán gázt adott, és száguldott a támaszpontra.
Anna már három órája várt. Pontosan tudta, hogy ennyi ideje van itt, mivel a tabletjén minden pisiléskor ellenőrizte. Aztán meghallotta a rotorok hangját, ahogy jöttek a helikopterek, amik a különleges eltávra hozták a katonákat.
Adam vigyorogva futott felé, de megölelni már nem tudta. Egyszerűen nem fért Annához a hatalmas pocaktól.
- Lefogytál. - mosolygott Anna a férfira.
- Baby, te viszont jól kikerekedtél!
Egy órát tölthettek együtt. Többre nem volt idő, ezt is csak különleges engedéllyel, felesége állapotára tekintettel intézték el. Aztán még néhány búcsúcsók, és a férfi elindult, vissza, a helikopter leszálló-pálya felé.
Anna a hasára tette jobb kezét, miközben bal kezével a borostyánkövet babrálta. Aztán lassan hátat fordított a helikoptereknek, és a felszállást meg sem várva indult el az autója felé.
Anna nagyon félt.

***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/142-kreativ-iras-kep-alapjan-11

Ez a történet egy játék részeként született. A gyümölcsök kalandjait mindig más és más író folytatja. Az előzményeket összeszedve erre a linkre kattintva olvashatod el: Kalandor gyümölcsök

***

Rodrigo szeme elkerekedett, ahogy belépett a hűtőházba. Látott ő már egyet s mást, de ennyi zöldséget és gyümölcsöt egy rakáson még sose.
Ott voltak az idény sztárjai: almák, szilvák és körték rakáson. Frissen és üdén vigyorogtak.
Egy külön sarokban az egzotikum: néhány mangó, a savanyú citromok, a kedves kis mandarinok, és jó pár narancs.
A sárgarépák kicsit idegesen próbáltak elhúzódni a többi zöldségtől. Rodrigo is hallotta már a pletykát, ami szerint őket már gyümölcsnek kéne nevezni, de valahogy mindig is az volt a véleménye, hogy aki a földből jön, az bizony sose rázza le magáról a port.
A fehérrépák bezzeg nem hordták fent az orrukat, kényelmesen terpeszkedtek a ládákban.
A krumplik között volt valami nézeteltérés, megint a szokásos helyzet állt elő: az ellák kikérték maguknak, hogy összeöntötték őket a kifliburgonyákkal, akik viszont a rózsakrumplik hatalmasra növő pocakját nem bírták. Hja igen, így megy ez, miért is nem lehet őket szétválogatni...? Csak néhány, nagy csírát növesztett fickó csücsült csöndes vigyorral a ládák szélén, rasztájuk alól röhögve a többieken.
Mick, a Mangó a polcok alatt talált helyet a szökésben lévő bandának. Jó kis hely volt, hűvös. Tóbiás, a banán csöndesen dőlt oldalra, Anna nyugodt mosollyal ült mellé. Vackor Viktor idegesen tekintgetett körbe, de végül ő is leült a csumájára. Rudolf de Raisine peckesen sétált fel és alá. Na ja, szőlő nem akadt még egy a hűtőházban. Kiwi Kálmán pedig kerek szemmel nézte a tömeget, a zöldségek és gyümölcsök kavalkádját. Ilyet még álmában se látott soha.
- Na, klassz kis hely, mi? - kérdezte Mangó Mick. - Pihenjetek, hamarosan úgyis kezdődik a buli!
- Milyen bu...- kérdezte volna Rodrigo, de Mick már odébb is állt, ruganyos járásával a szilvák felé vette az irányt. "Dögös dundik..." - futott át Rodrigo agyán, ám ekkor a szeme sarkából egy mozgó alakot észlelt. Mire odakapta a fejét, már nem volt ott semmi, de érezte, hogy valaki határozottan mozgott még az előbb a szilvás ládák mögött.
Ahogy beköszöntött az este, a zöldségek és gyümölcsök nem bírtak tovább magukkal. Egész nap csöndben, illedelmesen ültek a ládákban, itt volt az idő kitombolni magukat.
A narancsok és mandarinok kezdték, néhány mangó adta a ritmust, és beindult a salsa. A citromok is feladták fanyar pofájukat, és vigyorgó sárga gömbként cikáztak ide-oda. Erjedt zöldség- és gyümölcslé volt bőven, mindenki azt fogyasztott, amit csak akart.
Anna nevetve gurult a tömegbe, és Rodrigo nem tudta levenni a szemét piros alakjáról. De Raisine próbálta táncoltatni, persze neki nem ment a salsa, de azért jobbra-balra fonta az alma körül kacsait. Rodrigonak elege lett a szőlőből, a szám végén odasétált melléjük, és megfogta Anna kezét. A zene váltott, a szilvák valami mélyről jövő, búgó hangon kezdtek énekelni, és Rodrigo ott találta magát, ahogy Annával lassúzik. Egy ritmusra gördültek, és élvezte, hogy pont ugyanúgy gömbölyödnek, ő meg ez az alma-lány, egyformán, és mégis másként. Rodrigo gondolatai felpörögtek. "Honnan tud ez a lány így táncolni? Talán Tóbiástól, a banán nagyapjától tanulta? És hogy volt képes megvédeni egy süntől Vackor Viktort? Honnan jön ennyi szépség? És milyen titkai lehetnek még...?" A zene elhallgatott, és Rodrigo csak nézte, nézte Annát. Az édesen mosolygott rá.
- Mi jár a fejedben, Rodrigo?
- Ki a te apád? - folytatta hangosan, minden előzetes kontroll nélkül a gondolatmenetét Rodrigo.
Anna arca elkomorult, és egy szó nélkül hagyta faképnél a narancsot.

"Na, ezt jól elszúrtam!" - gondolta Rodrigo, és hogy ne legyen feltűnő a helyzet, a szilvák ládája felé indult.
Ekkor látta meg megint a mocorgást. Más talán észre se vette volna, de neki feltűnt. Azonnal éber lett, elfeledkezett Annáról, a táncról. Oldalról közelítette meg a ládát, és váratlanul kukkantott be mögé. Kezével pedig megragadta a zöld loboncot.
- Eressz el! - suttogott az arcába az idegen. De Rodrigo csak még szorosabban fogta, és szemügyre vette őt.
Fonnyadt zöld omlott a piros arcba, csak egy befőttes-gumi tartotta még úgy -ahogy össze a zuhatagot. A piros arc is hasonlóan megviselt volt, ráncos és reszketeg. A legijesztőbb azonban a tekintet volt, amivel szemben találta magát Rodrigo. Mert abból egyszerre sütött félelem és rettegés, támadás és űzöttség. És Rodrigo akkor ismerte fel régi cimoráját: Lucast, a retket.
Lucas szemében is fény gyúlt, ahogy felismerte egykori barátját itt, a hűtőház mélyén.
- Roddie! Hát téged is elkaptak? Gyere, mennünk kell!
- De hová, Lucas?
- Ne kérdezz! Annyit mondhatok: itt semmi nem az, aminek látszik! A Lila Citrom se az volt, ott kezdődött minden! Gyere, cimbi, tépjünk, amíg észre nem vesznek!
- Várj, nem vagyok egyedül!
- Az nem fog menni. - hőkölt hátra a retek. - Téged el tudlak vinni innen, de csak egy személy jöhet. Érted? Csak egy! Két óra múlva, a burgonyászsákok mögött várlak. Ez az egy esélyed van, ne vacakolj, cimbi. Ne feledd: csak te jöhetsz!
Azzal eltűnt, cikk-cakkozva, a ládák rejtekében haladva.
"Na, ez marha jó, ma mindenki magamra hagy!"- gondolta magában Rodrigo. Visszasétált a többiekhez, de valahogy már nem volt kedve táncolni.
"Mit is keresek én itt? Nem ez lesz az a hely, ahol ki fogok csírázni, hogy fa legyen belőlem, az biztos." Végignézett a társaságon: Rudolf de Raisine éppen pár szilvának magyarázott valamit. Talán a kalandját Borotvás Sir Nyuszival, mert közben büszkén mutogatta sebesüléseit. Tóbiás, a banán boldog mosollyal dőlt egy hűtőrácsnak, élvezte a pihenést, a frissességet. Anna Vackor Viktorral beszélgetett. Alma a körtével. "Mit is gondoltam én? Csak egy vacak bevándorló narancs maradok, még ha feszesen kerek is." És Rodrigo szó nélkül elindult a krumpliszsákok felé.
- Hova mész? - Kiwi Kálmán állt elé.
- El. - válaszolt kurtán.
- Jó, hová megyünk? - szegődött mellé szőrborzolva a kis fickó.
- Én megyek. Te maradsz.
- Ne vacakolj. Oké, jó itt a buli, de a többieket nem hagyjuk itt, ugye? Megyünk mind, egy csapat vagyunk, Rodrigo!
- Na ide figyelj öcsi. Jó lenne, ha nem ütnéd többé bele az orrod a nagyok dolgába. Menj, és ugrálj a fokhagymákkal, alig bírnak már magukkal.
Rodrigo abban a pillanatban meg is bánta a szavait, de csak így tudta lekoptatni a kis fickót. No és? Megint egyedül lesz, abban nincs semmi különös.
Akkor legalábbis még azt hitte, képes lesz egyedül nekivágni az új kalandnak.

***

Száll a mese blogról blogra,

Vajon ki lesz az, ki folytatja?

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király és egy királyné.
Mindenük megvolt, amire csak vágytak: szép országukban dús legelők, aranyló búzamezők, kék vizű folyók táplálták a boldog embereket. A király pedig igazságosan uralkodott, s az összes szomszéd ország csak csodálta és irigyelte a gazdagságot. Aki csak látta a királyt és a királynét, mind azt mondta: "Ezeknek aztán mindenük megvan!"
Csak egy hiányzott a király és a királyné boldogságához: nem volt gyermekük.
Hiába a szép ország, hiába a mérhetetlen gazdagság, hiába az emberek kedvessége, a király és a királyné mind egyre csak szomorkodott, búslakodott.
Egy napon aztán, amikor a király éppen az erdőben vadászott, nagy jajgatást hallott az ösvényről. Ahogy közelebb ért, meglátott egy iciri-piciri emberkét, az jajgatott. Hát hogyne jajgatott volna, mikor egy nagy fa pont az ösvényre dőlt, és az iciri-piciri emberke lába beszorult a fa alá.
A király egy percig se gondolkodott - mondom, igazságos király volt - egyből leugrott a lováról, nekifeszült a fának, és odább tolta azt.
Az iciri-piciri emberke erre azt mondta:
- No te király, jó tett helyébe jót várj! Tudd meg, én az erdei manók királya vagyok, és hatalmamban áll, hogy egy kívánságodat teljesítsem.
A király hitte is, meg nem is, hogy valóban a manók királyával találkozott, de gondolta: veszíteni valója nincs. Így hát előadta a kérését, hogy ő bizony, semmi másra nem vágyik, csak egy gyermekre.
- Egy cseppet se félj, király, csak menj haza, s rendben lesz a kívánságod!
Ahogy a király hazament, a királyné futott eléje már a palota lépcsőin, s úgy újságolta: gyermeket vár!

A királynak és a királynénak hamarosan meg is született a kislánya. Gyönyörű gyermek volt, aki csak látta, csodálta. A király és a királyné is annyit csodálta, annyit babusgatta, hogy közben meg is feledkeztek az országukról. Csak azzal törődtek, hogy mire a kis királylány felnő, az övéké legyen a legszebb, leggazdagabb birodalom. Szép országot akartak a királyleányra hagyni örökségül. Addig-addig gyűjtögettek, hogy már a régi igazságosságról el is feledkeztek. Az adókat egyre emelték. A vizek, erdők javait mind maguknak követelték. A kincsek csak gyűltek, gyűltek a kamrában és a palotában, de az ország közben egyre szomorúbb és kietlenebb lett.
A kis királylány eközben szépen cseperedett, és egyre szebb és bájosabb lett. Aki csak látta, megcsodálta pirosló arcát, kék szemét. De a legfőbb éke dús haja volt, mely valódi arany fényben csillogott.

A királylány alig múlt négy éves, amikor egy napon éppen a palota selymesen zöld füvű kertjében labdázott. A labda azonban kipattant a kezéből, be a sövény közé. Mit tehetett a kis királylány? Utána mászott. Ahogy a sövény közül kinézett, a szája is tátva maradt.
Mert a palotán kívül bizony már nem volt zöldellő a rét, nem volt arany a búzamező. Száraz és kopár volt a föld, mint amit elátkoztak. A folyók medrében alig csordogált egy kis víz, a föld poros volt, csak a gazok bírtak megkapaszkodni egy-egy repedésben.
A kis királylány ekkor észrevett egy iciri-piciri emberkét a sövény mellett. Ő is szomorúan nézte a király birodalmát.
- Jó napot kívánok! - köszönt illendően a kis királylány. - Miért ilyen poros itt a föld? Miért ilyen száraz itt a folyó medre? És miért vagy ilyen szomorú?
- Jó napot neked is, királylány! Azért ilyen poros a föld, azért ilyen száraz a folyó, mert nem törődnek velük. A király és a királyné csak a kincsekkel foglalkoznak, nem érdekli őket már az országuk.
- Ó jaj! - kiáltott fel a kis királylány, amikor meghallotta, hogy mindennek az okozója az ő édesapja és édesanyja. De mivel arany szíve volt, hát rögtön azt kérdezte:
- Hogyan lehetne itt is minden olyan szép, mint a palotában?
Az iciri-piciri emberke ennyit mondott:
- Látom, helyén van a szíved, királylány. Tudd meg, hogy te vagy az egyetlen, aki helyre hozhatja az országot, de nagy ára van annak. Menj, és vágd le az arany hajad, és szórd a szélbe. Ha ezt megteszed, újra kivirul az ország is.
Azzal az iciri-piciri emberke, mintha a föld nyelte volna el, úgy eltűnt.

A kis királylány megörült: hiszen ha csak ennyit kell tenni, ő megteszi bátran! Futott, szaladt vissza a palotába, egyenesen a trónterembe. Ott találta az öreg királyt, éppen a katonáival tanácskozott.
- Édesapám, édesapám, vágjuk le a hajamat!
De az öreg király csak bosszúsan nézett a lányára:
- Ugyan, miket beszélsz? Hogy vágnánk le a hajad, mikor mindenki a csodájára jár?
- Édesapám, kérlek, vágjuk le a hajamat, hogy meggyógyuljon az országod!
- Az országom nem a hajad fogja meggyógyítani, hanem a háború, amit éppen most tervezek. Nézd csak, gyorsan rajtaütünk a szomszéd királyságon, így az ő kincseik is a miénk lesznek!
- Ne menjen háborúba édesapám! Csak a hajamat kell levágni!
- Ej, ehhez még nem értesz, kicsi vagy te! Most hagyj békén, a hajadat pedig megtiltom, hogy levágd!
Elszomorodott a királylány. De eszébe jutott édesanyja, a királyné. Éppen a komornáival beszélgetett egy fényes teremben, ott talált rá a kis királylány.
- Édesanyám, édesanyám, vágjuk le a hajamat!
- Ugyan, miket beszélsz? Hogy vágnánk le a hajad, mikor mindenki a csodájára jár?
- Édesanyám, kérlek, vágjuk le a hajamat, hogy meggyógyuljon az ország, és hogy édesapámnak ne kelljen háborúba mennie!
- Az országot nem a hajad fogja meggyógyítani. Édesapád pedig akkor marad itthon, ha jól érzi magát itt. Most is hatalmas lakomát tervezek neki, estére. Lesz sok-sok étel, ital, táncosok, énekesek. Vedd fel te is estére a legszebb ruhádat, és légy kedves hozzá!
- Ne pazaroljuk az ételt, a kincseket, édesanyám! Csak a hajamat kell levágni!
- Ej, ehhez még nem értesz, kicsi vagy te! Menj, most ezer dolgom van, a hajadhoz pedig senki nem nyúlhat, az az ékességed.
Most már úgy elszomorodott a kis királylány, hogy a könnyei is eleredtek. Így sétált, egyedül a nagy palota udvarán.

Volt a királynak egy öreg szolgálója. Ez az öregasszony már olyan régen élt a palotában, hogy még a királyt is látta gyermekként. Az öregasszony viskója a palota kertjének a végében volt, egy eldugott zugban. Elfeledkeztek róla, ahogy elfeledkeztek az ország sok-sok lakójáról is.
Ennek az öreg szolgálónak a viskójába tévedt be a kis királylány. Az öregasszony a kezét is összecsapta, amikor meglátta, hogy a királylány éppen hozzá tért be, és hogy a szépséges arcán megállíthatatlanul csurognak végig a könnyek.
- Hát te mit keresel itt? Miért sírsz, kis királylány?
A királylány pedig sírva-ríva elmesélte minden baját-bánatát. Az öregasszony végighallgatta, majd egy szót se szólt, csak elővette az öreg rozsdás ollót, és szépen, fürtönként elkezdte levágni a kis királylány gyönyörű, dús arany haját.

A tincseket pedig felkapta a szél, kifútta a viskó nyitott ajtaján, kirepítette a palota kertjéből, ki a poros rétekre. Ahol egy szál földet ért, ott - láss csodát! - kivirult a mező. Ahol vízhez ért, ott bővebben folyt tovább a patak. Ahol a kertekbe ért, ott kinyíltak a virágok, termőre fordultak a fák.
A király és a királyné is látta, ahogy az arany szálak mind szerte szállnak a birodalomban, és csodálkozva keresték, honnan jön ez a sok varázslatos arany pihe. Így jutottak el a kis viskóba, ahol meglátták a kis királylányt.
Gyönyörű, dús arany haja helyén torzsák éktelenkedtek, még fiúnak is csúnya lett volna. De arcán már csak nyoma volt a könnyeknek, helyette olyan mosoly látszott, hogy aki csak ránézett, visszamosolygott rá.
A király és a királyné pedig megértette, hogy a kincsek nem a palota mélyén lakoznak, hanem az emberek szívében.
Attól kezdve ismét igazságosan uralkodtak az országon, és boldog birodalmuk mindenki csodálta.
A kis királylány haja visszanőtt, de már nem a régi, arany fényében. Mégis ő lett a legszebb, leggyönyörűbb királylány heted-hét országban!

***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/139-kreativ-iras-kep-alapjan-10

Flórából úgy tört fel a zokogás, mint kólásüvegből a lötty tíz mentolos cukorka belepottyantása után. Csak neki nem egyszerre ejtették a lelke tükrébe a mentolt, hanem szépen, lassan, hetek, hónapok, vagy inkább már évek óta. Gyűltek, gyűltek a kis kerek mérgek, hogy végül minden kitörjön. Siratta magányát, elveszettségét, másságát. És gyűlölte azokat, akiknek ezt köszönheti.
Flóra nem emlékezett a gyerekkorára. Egy nagy almafa képe néha előkúszott az emlékei közül, és mintha egy kedves arc is fölé hajolna, de az arc elmosódott volt, vonásait már nem tudta felidézni. Az első emlékei az Intézethez kötődtek, ahová többi sorstársával együtt vitték.
Eleinte szomorú volt, de aztán hamar megszokta új helyzetét. Kedvesek voltak vele, bár mindig cserélődtek az arcok, így soha senkihez nem kötődött túlságosan. A többiek, a társai is változtak. Mire lett volna egy barátja, elvitték mellőle. Mire meggyűlölte volna a vele egy szobában alvót, lecserélték. Ez volt az Intézet alapelve. Senkihez nem kötődni, csak őket szolgálni.
Lassan, és fokozatosan ébredt rá, hogy miért történik vele mindez. Hogy ő más, mint a "normális" emberek. Hogy a többi gyereknek is mind-mind különleges képessége van, mindenkinek más és más. Ott volt Aaron, aki a gondolatával képes volt tüzet gyújtani. Vagy Eve, aki körül mindig felkavarodott a levegő, és ha mérges volt, egész szélvihar zúgott fel még zárt térben is. És Noe, akihez nem szeretett hozzáérni, mert sose lehetett tudni, nem rázza-e meg az embert az áram. Stanley-vel viszont jól kijött: a srác mindenféle állattal eldumált valami furcsa módon.
Flóra a növényekhez értett. Nem is értette őket, hanem érezte, megélte azt, ami a növények lényege volt. Képes volt egy elszáradt kórót életre kelteni, és fordítva: ha fáradt volt, elég volt átölelnie egy fát, hogy feltöltődjön. A kúszó növények engedelmeskedtek neki, akár pár perc alatt beborítottak mindent, amire megkérte őket. A fák ágai összefonódtak vagy elsimultak, ha úgy akarta. Hát persze, hogy kellett az Intézetnek!
Később, amikor többszörösen is megbízhatónak mutatkozott, kezdték elengedni. Az igazság az volt, hogy nehéz lett volna már együttműködésre bírni a régi keretek között. Úgyhogy kialakult egy hallgatólagos egyezmény-rendszer közte és az Intézmény között. Ő segített nekik, ha hívták, cserébe hagyták, hogy majdnem normális életet éljen.
Mert Flóra eszméletlenül vágyott a normális életre. Nem akart különbözni. Nem akart különleges lenni. Nem akart kivételes lenni. Adminisztrátor akart lenni, meg hamburger-eladó, meg könyvtáros, esetleg - de ezt már elképzelni se merte - hivatásos dadus vagy óvó néni. De bármennyire is szeretett volna feloldódni az emberek között, végül sose sikerült. Mert más volt.
Amikor a számítógépén megtelepedett a moha és a billentyűzet között nap végére százszorszépek nyíltak, páros lábbal rúgták ki az adatfeldolgozó cégtől. Talán azt gondolhatták, valamivel direkt nedvesítette a gépet, de hogy nem a munkáját végezte, arra ott volt bizonyítékképpen a virágos billentyűzet.
A hamburgeresnél se maradhatott sokáig. Egyszer megsajnált egy fonnyadt uborkát, és elrejtette a hátsó polcon. Az pedig cserébe iszonyat növekedésnek indult, és másnap reggelre indáival borította el a patyolattiszta előkészítő-helyiséget. Amikor a főnöke nekiesett a konyhai késsel, Flóra nem bírta tovább, és ő volt az, aki beadta a felmondását.
A legtovább kutyasétáltatóként bírta. Összeszedte a gazdagok kutyáit, olyanokét, akik divatból tartottak fajtatiszta ebeket, de arra már nem volt idejük vagy kedvük, hogy törődjenek is a kedvenceikkel. Aztán elvitte a kutyusokat, szaladt velük, ki a zöldbe, a parkba.
Ott ismerte meg Maximilliant. A férfinek csak egy kutyája volt, valami bozontos kelet-európai különlegesség. Florának mindig a sűrű fűzfák jutottak eszébe a kutya szőréről. És a tölgyfák Max erős karjáról. Flora szűkszavúan bánt a férfival, és próbálta elkerülni. De aztán mégis mindig abban a parkban kötött ki, mert magának se tudta megmagyarázni, de végtelenül vonzotta a férfi.
Mindössze egy randijuk volt, nekik ennyi adatott meg. Egy közös vacsora a steak house-ban, lágy jazz-zenével a háttérben. De hiába várta a férfi hívását másnap. Hiába látogatott a parkba. Nem látta többé.
Aztán ma, amikor még a tej is savanyú volt a hűtőben, pont ma reggel meglátta a közérttel szemben. Egy szőke nővel. A nő magassarkú cipőt viselt, és mintás harisnyát. Flora földbe gyökerezett lábbal nézte őket. Akkor lépett oda mellé egy szürke öltönyös, fakó barna hajú férfi. Flora azonnal tudta: az Intézettől jött. Ezek mind így néztek ki. A férfi követte a tekintetét, és csak annyit mondott:
- Ugye nem gondolta, hogy maga kellhet neki? Jöjjön, feladatunk van a maga számára. És felejtse el, hogy még egyszer ilyen kapcsolatot létesít, érti? Úgyse fog sikerülni, azt garantáljuk.
Flora zavarodottan nézett a férfi arcába. Csak kopogtak a szavai, lepottyantak a mesterséges nyugalomban tartott tó mélyére, hogy aztán megállíthatatlanul törjenek ki, könnyekké alakulva.
És Flora csak rohant, maga se tudta, merre, ki a városból, el oda, ahol tudta, nem bántja senki. A város menti erdőn át futott, már zihált a tüdeje és szíve fájdalmasan dobogott minden lépésnél, de szerette volna, ha ki is szakad akár, vagy legalább megáll a tetves ketyegő, örökre.
A tisztásra érve elfogyott minden ereje. Kimerülten rogyott össze, letépte a ruháit, amik csak fojtották, és zihálva esett a margaréták közé.
A növények pedig szelíden, lágyan vették körül. Betakarták, simogatták. Flora zokogása lassan halk sírássá csitult. Bőre válaszolt a növényeknek, maga se tudta, hogyan. Virágok nőttek, de ezúttal nem körülötte, hanem belőle. A szirmok és a levelek takarták el rázkódó vállát, meghasadt szívét. Lábujjai és keze a földbe kapaszkodtak, onnan kért támaszt és erőt. És akkor Flora megértette: ő sose lesz olyan, mint a többi ember. Mert különleges.

A fák megzizzentek. Más nem érezte volna ezt meg, de Flora tudta, értette, az üzenetet: valaki közeledik. Hát csak hadd jöjjön. Úgyse találják meg, csak egy buckát és egy rakás margarétát látnak majd itt. Nem is nézett fel, úgy is tudta, hogy a férfi leült a tisztás szélén, és ott maradt.
Ő viszont képtelen volt nyugton maradni. Hamarosan ugyanis hangyák másztak rajta. Először csak egy-kettő, aztán hamarosan egy egész bolynyi. Millió kis apró bogár. Mind őrajta mászott, őt csiklandozta, zsongta körbe. A tisztás széléről pedig egyszer csak meghallotta a férfi halk kuncogását.
Flora felemelte a fejét és ránézett. A fickó csibészesen vigyorgott rá, úgyhogy gyorsan ellenőriznie kellett: de igen, még mindig takarták a margaréták egyébként teljesen meztelen testét.
- Ki vagy te? - kérdezte Flora.
- Gondoltam, hogy nem ismersz meg. Alig voltál nyolc, vagy kilenc éves, amikor utoljára találkoztunk, Inda-lány.
- Stanley! - egyetlen ember volt, aki Inda-lánynak hívta őt. A srác az Intézetben, aki az állatokkal kommunikált.
- No, mégis jó a memóriád? - vigyorgott rá szemtelenül. - Gyere, elviszlek innen.
- Az Intézetbe. - a lány nem is kérdezte, csak megállapította a tényt.
- Nem, nem oda. De sietned kell, már ők is a nyomodban vannak. Ha velem jössz, egy életre lerázhatod őket. Nos, szeretnéd?
Flora tágra nyílt szemmel nézte a férfit. Annyi év menekülés, csöndes elbújás után miért csak most jött el? És lehetséges lenne ez? Számára is lehetne olyan élet, ahol végre nincsenek szürke ruhás, fakó fickók?
Flora lassan bólintott. Akkor még nem tudta, hogy az út, amin el fog indulni, csöppet se lesz nyugalmas, és örökre elválasztja majd őt attól, ami "normális".

***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: hhttp://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/135-kreativ-iras-kep-alapjan-9