Joe a kesztyűje mögé rejtette az arcát, nehogy meglássa bárki is, hogy már nem csak az izzadság csorog az arcán. A könnyek csak a lányoknak valók, mindig ezt mondta Apa.
- Gyerünk, dolgozd meg a testét, aztán használd ki a rést. Gyakoroltuk, tudod, hogyan kell! - az edző próbálta a fiú eszébe idézni a technikát. Sajnálta ezt a kis kölyköt. Ügyes volt és szorgalmas, de valahogy mindig hiányzott belőle az a plusz, ami az igazi bajnokokra volt jellemző. Mégis elhozta most ide, legyen meg élete első meccse, ha már annyit dolgozott, különösen az elmúlt hónapok után.
Joe fülébe eljutottak az edző szavai, de nem nagyon tudta most helyre rakni a mondatok értelmét. Szerette a boxot, Apa mindig segített neki, mutatta, hogyan mozogjon. Még kicsi volt, amikor először elvitte a gyár melletti edzőterembe. Mindig együtt mentek, és mindig megvárta őt. Ez volt az ő közös idejük, amikor csak övé volt Apa. De az elmúlt négy hónapban már csak a box maradt. Az edzőterem a gyár mellett, ahol egykor Apa dolgozott.
Korábban mosolygós kisfiú volt, aki keveset beszélt. Másoknak gyorsabban pergett a nyelve, ha kérdés volt, mindig akadt egy társa, aki előtte megválaszolta. Ő meg csak kedvesen mosolygott, és mindig csodálta, milyen ügyesek a többiek. Az után, hogy a baleset történt a gyárban, és Apa nem jött többé haza, már nem mosolygott többé. Szótlan figyelte a többieket, és próbálta tenni a dolgát, ugyanúgy, ahogy korábban. Csak Anyának nem tudott segíteni, ahogy hallgatta éjjelente a zokogását, az nagyon rossz volt.
Az edzés jó volt, nem kellett beszélni, nem kérdezte senki, hogy hogy van, ment minden a régi kerékvágásban. Aztán szólt az edző, hogy hétvégén mehet meccsre. Nem érzett büszkeséget, pedig Apa mindig erről beszélt. Hogy egyszer majd mehet igazi küzdelembe is. Most itt volt, és ez a fiú, a város másik feléből vigyorgott, és ütések közben gúnyolódott is, gyorsan vágott az agya, és Joenak nagyon fájtak a bekapott találatok. Apa szerint nem szabad sírni, az a lányoknak való, de Joe nem bírta tovább, a könnyek jöttek a második menet után, és ő nem tehetett mást, mint a kesztyűje mögé bújt. De már nem a fájdalom miatt sírt.
Itt volt, megcsinálta. Eljött a pillanat, igazi nagy meccs volt, és Apa nem volt itt. Nem erről volt szó, úgy tervezték, hogy együtt lesznek az első küzdelmén. És azt se mondta senki, hogy a gyárban Apa veszélyes munkát végez. Neki soha semmiről nem szóltak, és ő csak tette a dolgát, ahogy kérték. De ez most már sok volt. Ennyire nem lehetnek vele igazságtalanok.
A gong megszólalt, az edző megveregette a vállát, és Joe felállt. Az izzadságtól, a könnytől és dühtől alig látott, ahogy kisétált a ringbe.
- Hogy merészeled???!!! - tört ki belőle az üvöltés, és nekiesett az ellenfelének. Az ütések leperegtek róla, és ő többé nem hallotta meg, ahogy a másik fiú próbálja gúnyolni, csak támadt, támadt, a kesztyűjét odacsapta, ahol egy kis felületet is látott. Ellenfelének esélye se volt, pár másodperc alatt Joe kiütéssel győzött.
Az edzője elkerekedett szemmel nézte, majd lassan bólintott. Tudta: aznap egy új bajnok született.

***

Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/191-kreativ-iras-kep-alapjan-27

- Nem megyek. - mondta Piros mama, és egy konok mozdulattal előre bökte az állát.
- Kérlek. Most tényleg baj van, és csak te segíthetsz.
Piros mama úgy tett, mint aki az újságot bújja. Igyekezett tudomást se venni a jövevényről. A bozontos szemöldök alól kérlelő szemekről. A szőrős pofán megjelenő esdeklő kifejezésről. A mancsról, ami tiszteletteljes távolságból nyúlt felé. Az illendően behúzott farokról. A farkas vad és szabad erdei illatáról, amely alattomosan kúszott az orrába.
- Mit képzelsz! Nem vagyok már kislány! - morogta a fogai közül Piros mama, és igyekezett koncentrálni az újságra.
- Tudod, hogy ott frissebb leszel. - csöndesen és behízelgően jött a válasz.
- Éppen ez az! A múltkor is majdnem ott ragadtam. Abból pedig semmi jó nem származik.
- Vigyázunk rád.
- Megmondtam. Nem megyek.
A farkas lehajtotta a fejét. Ő is büszke volt, nem volt könnyű kérnie.
- Jól van. Nem tudom, tudok-e jönni többé. Ha mégis meggondolnád magad, üzenj álmodban.
- Jó. Pfff. - fújtatott Piros mama. Neki soha nem ment ez az álomban üzenős módszer. Onnan mindig kapott üzeneteket, de visszafele már nehezebb volt a kommunikáció. Napok óta rémes álmai voltak, tulajdonképpen már várta is, hogy jöjjön Farkas, mégis meglepődött, hogy pont itt, pont most találkoztak.
- Akkor... Ég veled. - szólt a halk morranás, és Farkas hátat fordított.
- Viszlát! - mondta könnyedén Piros mama, és az újságra tévedt tekintete. Alig hallotta a könnyű farkas tappancsok neszét, ahogy a másik megfordult, és elindult. Elolvasta az egyik főcímet: "Nem kell a világ összes pénzét a bolygó megmentésére költeni". Aztán odább siklott a szeme: "Ezért nem lesz nyugdíjunk". Piros mama lecsapta az újságot.
- Várj.
A farkas hallása jó volt, azonnal megállt, és kérdően pillantott vissza.
- Elmegyek. Mutasd, ezúttal hol az átjáró.
- Tudtam, hogy nem fogok benned csalódni.
- Bah! Fogsz még te csalódni! Mit akarsz egy magamkorú banyától! - azzal tőle telhető fürgeséggel indult Farkas után.
Az átjáró nem volt messze, és különösebben el se rejtették. Két fa törzse között figyelt fel Piros mama a furcsán remegő levegőre, az egészet csak egy poros bokor takarta. "Tényleg sürgős lehetett, ha ennyire gondatlanul választották ki a helyet."- gondolta magában. Némán lépdelt Farkas után, ahogy már annyiszor a sok-sok év alatt. De hiába a megszokás, hiába annyi alkalom, lábujjától a haja tövéig elfogta a bizsergés most is, ahogy egyre közelebb érkezett a másik világ kapujához. Aztán átléptek, és egy csapásra eltűnt az ízületek sajgása, az izmok lassúsága, a szem fáradt homálya. Piros mamát eltöltötte az izgalom és a boldogság, hogy megint itt lehet.
Nem ő volt, aki először észre vette. Farkas torpant meg, és szimatolt a levegőbe, ínyét rosszallóan felhúzva. Akkor Piros mama is megállt, és körülnézett.
A Kerek erdő szélén érkeztek meg, és innen jól lehetett látni a falut. Csöndesen bújt meg a völgyben, körülötte smaragdszínben pompáztak a legelők és olajos mélységben zöldelltek a túlsó hegyoldal erdői. A házfalak ragyogóan fehérlettek, a cserepek csillogóan piroslottak. Már amelyiket nem borította be a füst. A tűz a falu végén indult, néhány háztól, és az alattomos, szürke köd folyamatosan kebelezett be egyre több és több házat.
- Az őr! - Farkas felvakkantott, és kutatni kezdett a bokrok között. Piros mama összevonta a szemöldökét, és fürgén követte barátját a bokrok közé. Egyszerre látták meg a kismalacot. A malac ikreket mindig mindenki összekeverte, mert egyformán rózsaszínűek és gömbölyűek voltak. Egyedül Piros mama tudta megkülönböztetni őket. Már akkor is képes volt rá, amikor még kislány volt, és mindenki csak Piroskának hívta. Most is felismerte a kábán fekvő testet. Péter volt, a legkisebb, aki kőböl építette a házát.
- Peti! - rohant oda hozzá, és feltámasztotta a fejét. A malac résnyire nyitotta a szemét. Öröm csillant meg benne, ahogy meglátta az idős asszonyt.
- Hát eljöttél... Próbáltam őrizni az átjárót. De sokan voltak. Bocsáss meg...
Piros mama agyában veszettül kavarogtak a gondolatok. Az átjáró titkát csak néhányan ismerték. Félelmetes veszélyt jelentett volna, ha akárki szabadon járhatna-kelhetne a két világ között.
- Ki volt az? Ki tette ezt veled, Peti? - hangja elfúlt. A barátai odaát lassan mind elhagyták. Az itteniek mindig kitartottak, a maguk bolondos-varázsos módszereivel mindig visszavárták őt. És mégis, most az egyikük a karjában feküdt, és alig lélegzett.
Péter malac még egyszer összeszedte erejét, és mély levegőt vett.
- Hófeh...
Pillái megremegtek, és egy pillanatra megmerevedtek. Aztán egy lassút sóhajtott, és nem tudott ellenállni a varázslatnak, ami minden mesehőst elér egyszer. Mély, álomtalan álomba ájult.
Piros mama kétségbeesett dühvel nézett össze Farkassal. Ennek nem lett volna szabad megtörtnénnie, míg a világ világ és még hét nap se! Hogy történhetett ez? Vajon valóban meglelte valaki az átjárót? És jól értette volna a malac utolsó szavát? Vagy csak a képzelet játszott vele?
Orrába ekkor ért el az égett házak szúrós szaga. Piros mama így értette meg, hogy Farkas nem hiába hívta.
Meseországban valami nagyon nem volt rendjén.

***

A történet folytatódik, kattints ide: Zuhanás

***

Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/183-kreativ-iras-kep-alapjan-22

Szombat délelőtt volt, és ennek megfelelően egy kényelmes, nyugis metrózásnak indult, amikor leült velem szemben egy fiatal lány. Zokogott.
- Szia, kérsz egy papír zsepit?
- Hagyjál kérlek!
- Tényleg, mit szól bele, ha baja van, hát baja van, hagyja már békén azt a lányt! – szólalt meg egy borízű bariton mellettem. A pasinak krumpliorra volt, arcán egy szemölccsel.
- Miért baj? Csak egy papír zsepit akartam adni.
- Jó. Ő meg nem akart papírzsepit. Mit tukmálják folyton magukat?!
- A kis hölgy csak szeretett volna segíteni. Talán nem baj, ha egymáshoz szólunk, már bocsánat. Csak azért, mert hallottam, hogy mit mondott. – Szólt közbe egy vörös hajú, vércsehangú hatvanas hölgy, aki éppen abban a pillanatban szállt fel. Ekkor láttam, hogy a lány, aki sírt, le is szállt a megállónál.
- Ez a baj, látja. Senki nem kérdezte magát, mit ugat bele? – jött a szemölcsös bariton.
- Nem ugattam – emelte fel a hangját a vércsehangú. - Csak elmondtam a véleményemet.
- Amit senki se kérdezett.
- Maga szerint baj, ha az ember megszólal? Maga szerint mindenki kussoljon, mi? A maga fajtától lesz bajban ez az ország. Mert mindig mindenkinek megmondják, mit tegyen!
- Én nem mondtam semmit. Maga utasítgat engem, hülye picsa!
- Büdös bunkó, mit képzel magáról?
"Déli pályaudvar, végállomás. Kérjük kedves utasainkat, megállás után hagyják el a szerelvényt, és erre figyelmeztessék kedves utastársaikat is!"
- Elnézést, le kellene szállni.... – szólaltam meg halkan.
- Anyádnak szólogassá' be!
- Mindjárt tökön rúglak, aztán megtanulod, hogy viselkedj egy úrihölggyel, paraszt!
Gyorsan leszálltam. A metrót elnyelte az alagút sötétje. Egy darabig még dermedten álltam. Aztán sóhajtottam egyet:
- Végállomás, kiszállás.
Én kiszálltam. És te?

Otthagyta a zokogva könyörgő lányt a földön. Hogyan is érthetné meg, hogy neki most mennie kell? Jobb, ha elmegy, ha elintézi a dolgait, mint ha azok jönnek ide, és dúlnak fel mindent, mindent körülöttük. Ez volt a módszere: szembenézni a démonokkal, nekik menni, és ölni, pusztítani mind, amíg csak össze nem esik valaki a csatában. Hogy ő, vagy a démon lesz az, aki állva marad, mindegy is. Csak egy győzhet.
Elindult hát, a maga útján, és vissza se nézett. Nem láthatta a lángoló szempárt, és az ökölbe szorított kezet. Nem vette észre, hogy a nemrég csókolt csersznyepiros ajkak most ősi, mély átkot szórnak. Mit se törődött a felé szálló igézettel.

A csata keménynek bizonyult. Sok társát látta összeesni, és néha már azt hitte, nem lesz képes újra és újra felemelni a kardját. Sajgott a válla a nehéz páncél alatt, és fájdalmas volt minden szúrás. De végül ő maradt állva. Csatakosan, vértől, nyálkától és izzadságtól csapzottan állt a mezőn, és semmi másra nem vágyott, csak hogy végre valahol összerogyjon, és pihenhessen. Páncélját le se vetve roskadt a táborban egy szalmazsákra, és másnap délig aludt.

Az üstök kongására ébredt fel, és először nem igazán tudta, hol van. Aztán tisztult a kép, az orrába szűrődő füstszagról is kiderült, hogy nem égő épületeket, hanem ebédet jelez. Elindult, hogy megszabaduljon a csata mocskától. Segítői szakavatottan kapcsolták ki a páncélt rögzítő szíjakat és kapcsokat, s már nyúltak, húzták le róla a megszokott mozdulattal a vasdarabokat.

Ekkor kiáltott fel először. A páncél ugyanis hozzá tapadt, annyira, hogy kegyetlen fájdalmat okozott, ahogy megpróbálták levenni. Megpróbálkoztak mindennel: zsírral, olajjal, vízzel és hamufőzettel, de semmi nem segített. A páncél egész egyszerűen hozzánőtt. Második bőrként tapadt rá, és nehézzé tette a testét. Ugyanakkor hirtelen sebezhetetlennek is érezte magát. Egy ilyen páncélzat mögött ki találná meg az érzékeny pontjait? Többé nem kellett félnie se éjjel, se nappal. Mégse talált megnyugvást, sőt, a páncél védelmében még tovább kergette a démonokat. A harc megszállottjává vált, minden tusában ott volt, mindenhol elsőként vonult a csatába. Nem kímélte az ellenséget, de nem hagyott nyugvást a saját csapatának és önmagának se.
Aztán szép lassan azt vette észre, hogy a társak eltűnnek mellőle, és a démonok is megfogyatkoztak. Elvonultak a vidékről, visszahúzódtak a hegyek mélyére vagy a legsűrűbb erdőkbe. Egy ideig utánuk ment, próbálta kicsalni őket, és volt, hogy sikerült is egy-egy összecsapást kierőszakolnia. De valójában már a démonokat se érdekelte a harc a páncél mögé rejtett vitézzel. Más terepet kerestek maguknak, vagy vártak, hogy egy más korban csapjanak újra le az emberekre.

Egy nap egy tó mellett vezetett el a lovag útja, és a víz partján egy tavirózsát látott meg. Maga se értette, miért, de megállt, és egy pillanatig figyelte a hófehér virágot. Nem tudta elvenni a tekintetét a törékeny, vízen lebegő látványról. Végül mégis félrepillantott, és a víz tükrében meglátott egy arcot. A férfi fején sisak volt, szakálla kérgesre merevedett, szeme körül a ráncok keményre fagytak, orrától egy-egy árok húzódott a lefele konyuló száj tövéig. Az az arc úgy nézett ki, mintha fémből faragták volna ki, mintha a sisak és a páncél folytatása lett volna. Az az arc a saját tükörképe volt. Megpróbált rámosolyogni, ám a vonásai nem moccantak. A szíve szeretett volna emlékezni rá, de az arcizmai már nem tudták, milyen az, amikor örül valaminek.

Ledobta a kardját, lovát szabadon eresztette, és gyalog indult tovább. Lassan nyílt ki a szeme, és kezdte észrevenni, milyen a világ körülötte. Éveken át vándorolt, és közben megtanulta, milyen a vakító nappal vitázni, milyen a holddal sugdolózni, milyen az avarban semmivé válni, milyen a széllel utazni. Már nem hívták páncélos lovagnak, bár még mindig nem tudta levenni a nehéz vasdarabokat. A páncélos remete végül már csak egy dologra vágyott: valahová hazatérni.

A faluban minden gyerek köré gyűlt, ahogy végigment a főutcán, és nevetve szaladgáltak a furcsa idegen körül. Nem számított, ő csak remélte, hogy még ott áll az utca végén az a kis ház. Nem kellett bekopognia, az ajtó kinyílt a lármára, és egy gyönyörű nő állt előtte. Vonásaiban felismerte a hajdani lányt, akit minden kérlelés ellenére hagyott ott. Szó nélkül rogyott le elé, és arcát lehajtva suttogta:
- Könyörülj rajtam!
A nő előrébb lépett egy lépést. Kezét a férfi fejére helyezte, és valamit elmormolt a fogai között. Simítása könnyedén söpörte le a sisakot, ölelésére leomlott a páncél.

Előtte nem volt más a lovag, mint bárki más: sebezhető ember. De hiszen az is akart lenni, most már mindörökké.

***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/153-kreativ-iras-kep-alapjan-15