- A hétszakállú mindenit! - mérgesen csapott a mellette levő kőre. Az azonnal elporladt, de közben még jól fel is sértette az öklét.
Neki ez egyszerűen nem ment. Pedig nagyon jól megmutatta neki a Vöröshajú Istennő. Buján mosolyogva magyarázta, hogyan kell a semmiből egy mozdulattal életet teremteni. Ő persze csak végigsimított a szürke poron, és máris gyönyörű virágok, színes lepkék és csicsergő madarak pattantak ki a semmiből, életre éhesen. Aztán egy titokzatos félmosollyal ott hagyta őt tapasztalt kolléganője, mondván, hogy most gyakoroljon.
Először egy bogárral próbálkozott. Sajnos, hat láb helyett csak ötöt sikerült adományoznia neki, és rondán szürke is maradt. Ráadásul a kis dög első dolga volt, hogy megcsípte alkotóját, mire a dühös isten reflexből odacsapott. A bogár azonnal el is pusztult, mindössze egy kis szürke maszat maradt utána.
Akkor arra gondolt, hogy valami egyszerűbbel kéne megpróbálkozni. Mondjuk, egy virággal. Sikerült is egy ötszirmú valamit alkotnia, de az olyan büdös volt, hogy nem nagyon bírta ő maga se a szagát. Ráadásul alig egy percig élt és rögtön hervadni kezdett. Ahogy megpróbált a kisujjával újra életet lehelni bele, a virág egyszerűen összenyomódott. Hiába, neki ehhez túlságosan nagy volt a lapátkeze.
Ekkor ötlött eszébe, hogy valami még egyszerűbbel próbálkozzon. Talán egy szimpla időjárási tényező menne még. Egy kicsi szelet hozott létre jobb keze egyetlen intésével. A kis szél azonban valahogyan összezavarodott, és keringeni kezdett. Fölkapta a körülötte heverő port, a virág lehullott szirmait és a bogár páncéljának a maradékát, és körbe-körbe forgatta, míg végül alkotója szemébe nem fújta az egészet. Akkor mérgében beparancsolta a kis szelet egy szurdokba. Ott persze felerősödött, és tomboló szélviharként tört ki a sziklák közül, hogy lecsapjon a vidékre.
Ezek után arra nem is mert gondolni, hogy valami olyan, bonyolultabb dologgal próbálkozzon, mint például egy négylábú állat, vagy egy ember.
Jogosnak érezte haragját, ezért csapott káromkodva a sziklára.
Amikor még a kő is felhorzsolta az öklét, végképp elege lett. Felállt, és megkereste a Nagy Istent. Az éppen felhő-ágyán heverészett, és a világról elmélkedett.
- Segíts, kérlek! - szólította meg elkeseredetten. - Sehogy se megy nekem ez a teremtés dolog.
- No, csak nem? - vonta fel a szemöldökét a Nagy Isten.
- Akárhogy próbálkozom, valahogy félresikerül. Pedig igazán megvan hozzá mindenem: tehetségem, akaratom. Mindent úgy próbálok véghezvinni, ahogy a Vöröshajú Istennő tanította. Mégse jön össze.
- Hmm… Tudod, mindenki jó valamiben. Gondolkozz el, mi a te valódi utad. És most menj, kérlek.
Azzal visszadőlt felhőpamlagára. A fiatal isten még egy pár pillanatig hitetlen dühvel meredt rá, aztán megértette, hogy ennyi az útmutatás. Más nincs. Mérgesen ment vissza, a puszta kövek és por birodalmába.
Nem volt kedve újra próbálkozni. Mérgesen ült le kő trónszékére. Valami reccsent a feneke alatt. Felpattant, akkor látta meg, hogy figyelmetlenségében agyonnyomott egy szarvasbogarat. Odább söpörte, de közben letörte a saját trónusának a karfáját. Hátrább lépett, egy halk sóhajt hallott. Odanézett: néhány orchideát taposott szét éppen a bal sarkával.
- Hát akármibe kezdek, csak pusztulás lesz a vége??! - kiáltott fel mérgesen. Aztán csodálkozva elhallgatott.
“Mit is mondott az öreg? Hogy mindenki jó valamiben?” - zakatolt a gondolat az agyában. “Ha pedig nekem nem megy a teremtés, akkor…” Hangosan felkacagott.
- Én leszek a Pusztítás Istene!
Azzal elindult, kőbirodalmából kilépett a nagyvilágba. Amerre járt, mindenütt rombolt: a fák eldőltek, a virágok kihaltak, az élőlényeket villám sújtotta, vagy egyszerűen megállt a szívük. Nem harag vagy düh vezérelte: egyszerű ösztönként követte őt a pusztulás.
Már a fél világon keresztül vonult, amikor szembe jött vele a Vöröshajú Istennő. Kicsit szégyenlősen sütötte le a szemét.
- Ne haragudj… - motyogta a Pusztulás Istene. - Nem megy nekem ez a teremtés dolog. Én csak az ellenkezőjéhez értek!
- Viccelsz? - nevetett rá mélyen búgó hangján az Istennő. - Miért haragudnék? Nézz körbe: már minden tökéletes volt! Már mindenhol zsizsegtek és nyüzsögtek az élőlények. Minden olyan eszményi volt, hogy már nem volt munkám! Nem tudtam teremteni, mert minden készen volt! De most… most visszaadtad az életem értelmét! Újra van mit tennem!
A Vöröshajú Istennő csodálatos mosollyal húzódott közelebb hozzá. Dús keble a mellkasát súrolta, hajából vadvirágok illata csapta meg a Pusztítás Istenének orrát. Nem habozott: megragadta az istennő derekát, és alaposan megcsókolta. Ahogy egymáshoz értek, megremegett a föld, és megremegett a két isten belseje is: a Pusztítás Istene kiszárította a Vöröshajú Istennő ajkát, de az azonnal nedvessé és lággyá tette a másik száját. Felkavarodott köröttük a por, és azonnal édes fűszerré vált, amit orkán vitt messzi tájakra, ahol csípősen ülepedett le, majd nyomában fák és füvek sarjadtak.
Csodálatos éjszakát töltöttek együtt. Hajnalban a Pusztítás Istene lágyan simította meg alvó kedvese haját. Akkor vette észre, hogy annak vörös haja a keze nyomán fehérre változik. Elborzadva nézett lapátkezére, ami még itt is rombolt. Majd egy nagy sóhajjal felállt, és elindult az útjára. Féltette a kedvesét.
A Vöröshajú Istennő fázva ébredt, egyedül. Megsimította maga mellett a talajt, mire bohókás százszorszépek sarjadtak ki. Elmosolyodott, mert eszébe jutott a csodálatos éjszaka minden pillanata. Aztán megérezte. Lelke mélyén valami hiányzott. A Pusztítás Istene megérintette őt. Most már nem volt teljes. Tudta: ezt az űrt csak akkor töltheti be, ha megint találkozik vele. Így hát felkelt, és követte a nyomokat: a kihalt utakat, a porladó növényeket, az alélt állatokat. Jártában mindent újra teremtett, vagy legalább igyekezett pótolni, így enyhítette a saját lelke fájdalmát.
Azóta is így vándorolnak: a Pusztítás Istene menekül, de nyomában konok éhséggel lépked a teremtés Vöröshajú Istennője. Ha találkozol velük, csak hajts fejet - egyebet úgy sem tehetsz.
Tina Markus ezen írása megjelent a Minerva Capitoliuma májusi számában. A magazin témája: "Teremtés, gyerekek".
(Foto: Shan Sheenan - Lost paradise)
