Felhőszakadás

Nincs egy órája, még leszakadt az ég,
sötét felhőkből, a villám szórt fényt.
Az utcák, terek tengerré változtak át,
föld nem bírta elnyelni, a felhő záporát.

Lassan csitult csak, az égi harag
a felhők közül, elő bújt a nap.
Melegedő fénysugara új színt ad,
föd és ég között, melegség árad.

A zuhogó eső félelemmel töltött,
de az új sekély tenger meglátása
csábít, kíváncsiságra ösztönöz.
Meleg, és mély vajon, ez a vízözön?

Cipőmet levéve, felfedezőútra indulok…
a víz tükrében az eget csodálom,.
a felhőkön járok, ez szinte álom,
lenn is, fenn is égboltot látok.

Angyalnak érzem magam,
kit, a menyből lefújt egy szellő,
a vízben mégis ő, a szép sellő,
csodálja magát, s ezt a ritka látványt.

Eldönteni nehéz, hol is vagyok,
körülöttem égen, földön nincs semmi,
csak víz, és felhős ég,
e kettő közt, állok én..........

Csak táncolok

A semmi szélén táncolok
egymagamban, s hallgatom
a mindenség halk csenddalát,
egy fájó lét-melódiát.

Csak táncolok, csak lépdelek
a semmiben, - most nem veled,
világon átnyúló kedvesem,
te sem vagy most már itt velem.

Magam vagyok – egy nincstelen -
talán az Isten sincs velem.
Most nem kísérnek angyalok,
a semmi szélén táncolok.

Lehet, hogy már én sem vagyok,
csak árnyam lép: árnyék vagyok,
de indulok a fény felé,
hol semmi nincs, csak fény… a FÉNY…

Égről (..ből)

Az égről lenézni mindig olyan jó:

lentnek hinni fák lombjait
s zuhanásban tudni nevedet
író repülőt, pedig magasra száll,
hinni, veled zuhannak sorstársaid...
S hinni messze van ember-lépted,
nem látni olyan mélyen fű árjában,
mikor fényem záporát keresed,
hogy végre -ott lent- elérhess.