Ez az oldal sütiket használ. Kérem, engedélyezze őket, hogy zavatalanul böngészhessen az oldalon.

A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. További információ

Elfogadom

Az Európai Uniós törvények alapján tájékoztatnom kell arról, hogy ez az oldal sütiket használ. A sütik, vagy "cookies" olyan kis fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a böngészőben, ezzel megkönnyítve és gyorsítva az oldal olvasását. Ezeket a sütiket a böngészője beállításaiban letilthatja. Ha ezt nem teszi meg, illetve ha most az "Elfogadom" gombra kattint, akkor beleegyezik az oldalon a sütik használatába.

Köszönöm szépen a megértését, és további jó olvasást!

cartoon chocolate chip cookie

Talán ez a kép a férfi írótársakat is beindítja. Jöhetnek a régmúlt katona sztorik is, nem csak a maiak!

A kihívás: írj egy történetet egy kép alapján. (Természetesen ha vers jut eszedbe, vagy csak pár sor, az is jöhet!)

A kérésem: ha blogban teszed közzé a történeted, valahová linkeld oda ezt az oldalt. Így mindenki tudni fogja, hogy a sztoridat melyik kép ihlette. (Például a sztori aljára: a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/142-kreativ-iras-kep-alapjan-11)

Ha nincs blogod, de rövid a történet, írd le ide, a hozzászólásokba. Ugyanide beírhatod a blogod címét is, így mindenki láthatja, kinek mi jutott eszébe.

Szószaporítás OFF, fantázia ON! 

Az eheti kép:

 kreatív írás képről katonaság

(Foto: http://imgfave.com/view/1892609?u=108225 )

 

Comments (18)

This comment was minimized by the moderator on the site

Katonadolog

- Khm … Lord Anthony…..bocsásson meg, de már várják Uraságodat!
A Lord megrándult a fegyverhordozója csendes, de határozott mondatára. Nem érzékelte az időt, fogalma sem volt, hogy mióta állnak ott összeölelkezve Lady Marianne-nal....

Katonadolog

- Khm … Lord Anthony…..bocsásson meg, de már várják Uraságodat!
A Lord megrándult a fegyverhordozója csendes, de határozott mondatára. Nem érzékelte az időt, fogalma sem volt, hogy mióta állnak ott összeölelkezve Lady Marianne-nal. Még a vastag brokátruhán keresztül is érezte dudorodó hasát, sőt mintha valami mocorgást is. De azt már biztos csak képzelte. Óvatosan kibontakozott a szoros ölelésből. Finoman megfogta asszonya két hófehér kezét, és összekulcsolta maguk között.
Az asszony könnyes szemmel nézett rá, de nem szólt már semmit. Minek? Mindent megbeszéltek, tudta, hogy semmi sem tántoríthatja el Urát az elhatározásától.
- Km… Uram! – szólalt meg megint a fegyverhordozó.
- Azonnal megyek! – szólt vissza a válla fölött.
- Kedvesem, indulnom kell. Nem várakoztathatom meg Őfelségét, kérem, vigyázzon Magára és születendő fiúgyermekünkre. – megsimogatva kedvese arcát és gömbölyödő ruháját egy könnyű csókot adott a felesége kezére. Megfordult és határozott léptekkel elindult az udvaron várakozó katonáihoz.
Lady Mariann a toronyablakban állva nézte, ahogy a kivonuló sereg zászlóit meglobogtatja a szél, örök szerelme páncélján megcsillan egy kóbor napsugár. Nézte, ahogy a távolodó sereget ellepi a portenger. Hasára téve a kezét megfordult, és odalépett a díszes állványon árválkodó hatalmas könyvhöz és a következőket írta bele gyöngybetűivel:
„ Sir Lord Anthony, Elroy örökös ura mai nap távozott várából, hogy győzelemre vezesse hadát hős királya, Richard oldalán, a gaz szaracénok ellen. Kelt az Úr 1190. esztendejében.”
Lady Marianne attól kezdve hosszú éveken keresztül minden nap kiállt a vártoronyba, karján a kisfiával várta Ura hazatértét.

****

A hajókürt élesen mély hangja belehasított a levegőbe.
Anthony és Marianne ijedten rebbentek szét a hangra. Hirtelen azt se tudták, hol vannak, úgy belefeledkeztek a csókba. Zavarba jöttek mindketten, de a lány felnevetett, azzal a kedvesen gyöngyöző nevetéssel, amivel elsőre magába bolondította a fiút ott azon a bizonyos majálison.
Gömbölyödő pocakja vele rázkódott, szaténruháján táncoltak a virágok, a nap átsütött hosszú, fényes haján.
- Hihetelenül szép vagy – suttogta Anthony, és megcirógatta a lány arcát, aki belesimult a tenyerébe.
A lány kicsit kacéran elmosolyodott, kinyújtotta a kezét és megigazította a fiú váll-lapjait. Büszke volt a fiú csillagaira. Ilyen fiatalon már főhadnagy. Sokra fogja még vinni. Csak mért pont most tört ki ez az átkozott háború?
Újból megremegtette a levegőt az óceánjáró kürtje.
- Mennem kell. – sóhajtotta Anthony. A lány szemét elfutották a könnyek. – Kérlek, ne tedd még nehezebbé. Tudod, hogy mennem kell, mindent tartalékost behívtak.
- Tudom, átkozott japánok! De akkor is nagyon …. – nem folytatta a lány. Minek? Mindent megbeszéltek, tudta, hogy semmi sem változtathatja meg a helyzetet.
A lány szorosan átölelte a fiút, hozzászorítva gömbölyű pocakját, hogy még utoljára érezze férje a megszülető gyermekük rugdalózását. A fiú még egyszer megcsókolta a lány homlokát, pár pillanatig így maradtak, majd határozott léptekkel megfordult és elindult a hadihajó fele. A lány még egy darabig látta a tömegben mozogni alakját, de pár pillanat múlva eltűnt a sok drapp egyenruhás magas fiatalember között.
Marianne hazaérve elővette a pár napja készült fényképüket, és a hátoldalára felírta: „Anthony mai nap hajózott be az Alabama fedélzetén. Isten segítsen minket és térjen haza épségben! 1942. július 12.”
Ettől a naptól kezdve hosszú éveken keresztül babakocsiját maga előtt tolva, nap mint nap az utcasarkon várta a postást.

***

A hangosbemondó másodszorra harsant fel a váróteremben.
- A 235-ös kabuli járat előreláthatólag két órát késik.
Rianne már így is alig bírt magával. És most még két óra toporgás itt ebben a meleg, zsúfolt váróteremben. Fáradt volt, nyűgös és nagyon fájt már a dereka.
Körülnézett, hogy hol találna magának valami ülőhelyet. Elindult a széksorok fele, erősen gömbölyödő pocakjára tette a kezét, így próbált utat törni a várakozó tömegen át. Végül elérte az ablakok mellett sorakozó székek egyikét. Kifulladva csüccsent rá. A szék kemény volt, csúszós és kényelmetlen. De ülőhely, és jelen állapotában ez a volt a legfontosabb.
Mennyi minden történt, amióta utoljára itt járt, és igazából nem csak a mostani térfogat-növekedésére gondolt. Valójában évek óta nem volt kint a reptéren. Amikor Tony elment Afganisztánba, nem volt ideje kikísérni a reptérre, mert akkor jött egy indiai csoport, és neki kellett tolmácsolnia. Tonyval is így ismerkedtek össze, tolmács kellett egy farszi összekötőhöz és őt találták meg. Tony volt a férfi itteni kísérője. Ő meg a tolmács lett. Aztán házasok. Nem sokkal később Tonyt külszolgálatra rendelték, ő meg itthon maradt folytatva munkáját az ENSZ-nél. De Tony egy hosszabb kimenője után már nem egyedül.
És most itt várja azt az átkozott kabuli gépet, ami még késik is. Becsukta a szemét és pihenni próbált. A zsibongó tömeg hangja egyre távolabbról szólt, mind halkabban. Elaludt.
A hangosbemondó hangjára riadt fel.
- A 235-ös kabuli járat a 6-os kapunál leszállt.
Rianne úgy ugrott fel a székről, hogy ha az nem lett volna rögzítve, biztos feldönti. Körülnézett, és persze, hogy a legtávolabbi volt a 6-os kapu. Nagy lendületet véve, előretolva pocakját utat tört magának a tömegben. Szerencsére az ott ácsingózó, várakozó emberek többsége érzékelve méreteit sietve adott neki utat. Rianne mindig jót mulatott magában, hogy az emberek többsége a terhes nőket porcelánbabáknak tekinti, és úgy közelít hozzájuk, mintha a legkisebb szellőre is összeroppannának. Pedig… De most kihasználta a tévhitüket, és így meglepő gyorsan eljutott a 6-os kapuhoz. Itt már közel se volt akkora tömeg, csak páran várakoztak a kordonon innen.
Kinyílt a kapu és az első sorokban azonnal meglátta Tony magas alakját. Rianne-nek megdobbant a szíve, most jött rá igazán, hogy mennyire hiányzott neki.
Anthony először nem is akart hinni a szemének. Tudta, hogy Rianne a világ legszebb nője, de hogy a világ legszebb kismamája is, arra nem számított. Küldött fotókat, látták egymást skypon. De itt a csarnokban, ahogy megvilágította hátulról napfény, hosszú barnás-szőke tincsei a vállára omlottak, hófehér pólója alól elődomborodott feszes hasa, amit még külön kiemelt az hosszú, indiai, színes szoknyája. Meseszép volt, mint egy Madonna-kép.
Tony alig bírta kivárni a sorát, azonnal rohant volna, hogy átölelje, megcsókolja. Amikor végre átjutott az ellenőrzésen, lehajította a zsákját, felkapta Rianne-t, és megpörgette a levegőben.
Aztán a hangosan kacagó nőt óvatosan a földre tette, letérdelt elé, felhúzta a pólóját és egy finom csókot adott a barna pocakra.
- Hazajöttem – suttogta mindkettőjüknek. A pocak oldalán megjelent egy kidudorodás, miközben Rianne nagy sóhajjal beletúrt a hajába.
Igen, hazaértek, mind.

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Ahh, de jó. Köszi Ági!

This comment was minimized by the moderator on the site
This comment was minimized by the moderator on the site

A realitás! Nagyon jó volt olvasni, köszi!

This comment was minimized by the moderator on the site

Indulás

Érezték mindketten, hogy egyre közelebb kerülnek az elválás pillanatához, de nem tudták még mikor lesz az. És azt sem tudták mit is jelent ez majd pontosan. Most minden olyan békés szép és tökéletes volt. Ölelkezve együtt ringatóztak a...

Indulás

Érezték mindketten, hogy egyre közelebb kerülnek az elválás pillanatához, de nem tudták még mikor lesz az. És azt sem tudták mit is jelent ez majd pontosan. Most minden olyan békés szép és tökéletes volt. Ölelkezve együtt ringatóztak a boldogság tengerén. Határtalanul szerették egymást. Összekulcsolt ujjakkal, egymást szorosan tartva élveztek minden pillanatot, amit még így összesímulva tölthettek, érezve egymás minden porcikáját és apró mozdulatát. Semmit sem tudtak a külvilágról, csak ők ketten léteztek ebben a jóleső forróságban. Teljesen elmerültek egymás szeretetében nem számított a külvilág. Nem törődtek senki és semmi mással amióta csak egymásra találtak. Csak néha vették észre ha odakint süt a nap vagy valaki boldogan dalolászik esetleg nevetgél a közelben. Körülöttük csak vidámság, öröm, szerelem és boldogság lebegett. Megbabonáztak bárkit, aki csak egy pillantást vetett rájuk. Mosolyra derítettek mindenkit, sugározták magugból a boldogságot. Együtt rezdült a testük és a lelkük a nap minden percében.
Nem is lehet ez másként! - gondolták volna, ha csak sejtelmül is lett volna arról, hogy milyen lehet majd ezután egymástól távol lenni. Az elválás gondolatára egyre szaporábban vert szívük. Közeledett az idő, félelmük erősödött. Kapaszkodtak egymásba és mindketten érezték, hogy örökké szeretni fogják egymást, ők összetartoznak amíg világ a világ bárhol is legyenek, bármilyen távol egymástól ez a szeretet és ragaszkodás nem szűnik meg soha. Az előttük álló hatalmas feladat, - hogy elengedjék egymást és ezt a biztonságos szeretettel teli otthont - csak még jobban erősítette a köztük lévő elvághatatlanul erős köteléket. Tudták, hogy képesek lesznek rá, mert egészen mélyen, tiszta szívből érezték mindketten, hogy ez az elválás boldogságot hoz majd. Egyszerre ismerték fel mindketten, hogy ez az a pillanat, amikor indulni kell! Szorosan megölelték egymást és gondolatban már útnak indultak.
Most kell mennünk! - érezték egyszerre, miközben édes apjuk csókok közepette susogta nekik, hogy "Hamarosan én is itt leszek, addig vigyázzatok anyára!"

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Olyan jó ez a kettősség! Köszi!

This comment was minimized by the moderator on the site

Köszi szépen Viktória!

This comment was minimized by the moderator on the site
This comment was minimized by the moderator on the site

Köszi, Edina, olyan szomorú-szép.

This comment was minimized by the moderator on the site

Összenőve

Kati volt a legokosabb lány az iskolában a legszebb lány az osztályban és Kati volt a fiúk legigazabb barátja.
Peti és Zoli ikertestvérek voltak. Az anyjuk méhében összenőve fejlődtek a Péter tenyerénél fogva. Zolinak nem volt jobb...

Összenőve

Kati volt a legokosabb lány az iskolában a legszebb lány az osztályban és Kati volt a fiúk legigazabb barátja.
Peti és Zoli ikertestvérek voltak. Az anyjuk méhében összenőve fejlődtek a Péter tenyerénél fogva. Zolinak nem volt jobb kézfeje. Ahhoz, hogy külön életet élhessen az ikrek, születésük után szét kellett őket választani. Zoli karja csonka maradt.
Zoli cipelte Kati homokozó vödrét az ép kezével és Peti állt őrt a wc-függöny előtt, amikor az egész csoport ebéd utáni tisztálkodását végezte. Kati mindig nagyon kedves volt velük, bármilyen édességet is dugott reggelente nagypapája kabátkája zsebébe, azon testvériesen megosztoztak az ovi udvarán álló kedvenc házikójukban, ahol papást és mamást játszottak ők hárman. Zoli rendkívül eszes , kedves bár csonkasága okán visszahúzódó fiúcska volt. Nyugodt, megfontolt, ultrabiztonsági játékos, aki soha nem hagyta el a járt utat a járatlanért. Zolit már az oviban is csúfolták. Ilyenkor a testvéréhez menekült, aki verekedett, követ dobált, ha kellett az ovónő lábába rúgott, ha az elejét akarta venni a verekedésnek, de a bátyja sérelmét nem hagyta megtorlatlanul.
Peti a Grál lovag a vagány a pimasz. Péter – kamasz korában már csak ez a megszólítást fogadta- öntörvényű, keményfejű, szenvedélyes srác volt, aki az első fizetéséből egy oldalkocsis motort vett, hogy könnyebben tudjon csajozni. Peti illetve Péter volt a fiatal lányok álma. Erős, izmos, kisportolt, aki nem átallott szerencsejátékon elnyerni a riválisa csaját.
Péter katonának készült. Ez volt az egyetlen fix pont az életében. Mindenkivel harcolt. Legyőzni, megnyerni, erősebbnek, okosabbnak, gyorsabbnak lenni, ez volt az élete. Egyedül a testvérével nem harcolt. Zolit mindenkinél jobban szerette.
Katonai pályára is együtt készültek. Zoli kizárólag Peti miatt akart katona lenni, pedig ő maga gyűlölte az erőszakot. Feleségről, meleg otthonról, kacagó gyermekekről és egy pamlag előtt heverő kutyáról álmodozott. Pétert mindenkinél jobban szerette.
Kati volt a fiúk közös „szenvedélye” . Állandóan együtt voltak. Az első cigit az első sört is együtt itták és örökhallgatást esküdtek a világ felé. Barátok, cinkosok voltak. A fiúk férfivé Kata pedig nővé érett.
A fiúk egyszerre jegyezték el választottjukat. Zoli akkor kérte meg Kati kezét, amikor Péter bejelentette, eljegyezte a postáslányt.


***



Egy bevetés nélküli időszakban Kati épp a padló felmosással fejezte be az aznapi teendőit és odalépett a bejárati ajtóhoz, amit azért hagyott nyitva, hogy gyorsan megszáradjon a kő, amikor Péter megállt előtte.
- Szervusz Kati! Zoli itthon van?- kérdezte Péter meglepett és elcsukló hangon. Utoljára akkor sajgott ennyire a szíve, amikor Zoli megvallotta neki, hogy szereti Katit és legszívesebben feleségül venné. Ekkor döntött úgy Péter, hogy elveszi a postáslányt, akivel azóta már szétváltak útjaik.
- Zoltán, Zoli …ma későn ér haza – Kati alig bírta kinyögni ezt a pár szót. A fejét elöntötte a vér, az ajka egy pillanat alatt kiszáradt és olyan hevesen dobogott a szíve, hogy azt hitte rögtön elájul.
- Megjött a behívónk. Megyünk Boszniába- ezzel a két mondattal indokolta a jelenlétét.

Hosszú perceknek tűnt, amíg Péter végre belépett az ajtón a kezéből kiesett a levél a lányt a csípőjénél megragadva magához húzta és azzal a hévvel, reszkető vággyal csókolta a lányt, amit azóta kívánt, hogy először észrevette Katiban a nőt.
A lány belsejében egy hang azt súgta, hogy ezt nem szabad! Azonban egy másik felül harsogta az intő hangot, lökte, taszította a lányt a fiú karjaiba. Szenvedélyesen eszét vesztve csókolta viszont a fiút. Túrta, tépte Péter haját a mámortól alélva. Akkor temette el magában Péter iránt érzett szerelmét, amikor megtudta, a fiú másé lesz.
***

Három hét múlva a testvérek elindultak Boszniába. Kati boldogan csempészte férje táskájába az a pár kötött babacipőt, amit Zoli a megérkezésük előtt boldogan mutatott testvérének. Péter másnap könnyes szemmel indult a tűzvonalba.

Kétségbeesetten kutatta tekintetével a váróterem ajtaját. Nem mert közelebb menni, mert az érkező katonák hozzátartozói ott nyomakodtad a bejáratnál és félt, hogy a hatalmas pocakját megnyomják. Eddig olyan szépen viselte a terhességet és már csak három hét van hátra, amíg megérkezik a gyermek.

- Szerelmem, végre! Került elő váratlanul a tömegből Zoltán. És forrón csókolta, ölelte feleségét. Kati örömmel bújt az ölelésbe, de szeme sarkából még keresett, várt valakit.

- Fiam lesz? – nézett kérdőn Zoli Katira. A szíve mélyén érezte a választ, ahogy lehajolt a pocakhoz, hogy „őt” is üdvözölje.

Zoltán arra gondolt felesége pocakját simogatva, hogy bár csak lett volna Péternek is szereleme, bár csak Péter is érezhette volna azt amit ő most érez, bárcsak Péter is hagyhatott volna nyomot a világban... ebben a pillanat Kati pocakja „elindult” a simogatás irányába és Zoltán csonka karjához fészkelte magát.

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Show must go on


Sokan tapasztalták már a világ legeslegszörnyűbb érzését, amikor úgy érzed, hogy kiszakítottak belőled egy darabot.
Pontosabban egy szervedből, ami a legfontosabb a létezés számára: a szívedből. Amikor a könnyeiddel küszködsz,...

Show must go on


Sokan tapasztalták már a világ legeslegszörnyűbb érzését, amikor úgy érzed, hogy kiszakítottak belőled egy darabot.
Pontosabban egy szervedből, ami a legfontosabb a létezés számára: a szívedből. Amikor a könnyeiddel küszködsz, és a belső fájdalmad már-már elviselhetetlen. A sírás madhogynem fojtogat, de te nem engedsz neki, mert csak a gyengék sírnak. Te nem akarsz gyenge lenni. Neked erősnek kell lenned!

Aztán hazaérve az ágyadra kuporodsz és kitör belőled. Csak folynak és folynak a buta könnyek, és te csak arra tudsz gondolni, hogy miért? Miért pont ő? Miért pont veled történik meg ez az egész? Aztán arra következtetésre jutsz, hogy ez biztosan csak egy álom. Egy nagyon rossz álom, amiből bárhogy is akarsz nem tudsz felébredni. Minél előbb szabadulni akarsz tőle bármi áron, de képtelen vagy rá. A karod is hiába csípkeded vörösre. Aztán lassacskán rá kell hogy jöjj, ez mégsem álom. Ez a valóság. A rideg, jéghideg valóság. Tudod, hogy nem lesz jobb semmivel, hiába sírsz, de nem tudod abbahagyni. Csak az jár a fejedben, hogy Ő elment, és nem jön már vissza soha, de soha többé. Majd lassanként lenyugszol, és már nem sírsz tovább. Nem tudsz semmire sem gondolni. Egyszerűen lehetetlenség. Ez az asszony is pontosan így érzett. Nézte a képet az éjjeliszekrényen és próbálta felfogni a nem rég hallottakat. Egybefolyt minden. Összeolvadt a fél évvel ezelőtt hallott "Megígérem, hogy visszajövök" a fél órával ezelőtt elhangzott "Sajnálom Noémi, de a férje már nem jön vissza többé. Fogadja legőszintébb részvétemet."-tel. Itt hagyta őt ezen a goromba, csúf, és kegyetlen világon, és mostmár egyedül kell boldogulnia. Egyedül kell felnevelnie az alig fél éves gyermekét, pont úgy, ahogy egyedül kellett megszülnie is. Még tisztán emlékszik a búcsú pillanataira. "Visszajövök." Csendül fel újra és újra a fejében az ismerős és olyannyira szeretett hang. "HAZUG!" ordított fel a nő ismét zokogásban kitörve. Miért? Miért nem tartotta be ezt az egyszerű ígéretet? Vagy egyáltalán miért vonult be már megint?

Gyereksírás hangjai szűrődtek át a másik szobából. Felébredt a pici. Noémi letörölte a könnyeit, odament hozzá és kezébe vette a gyermekét.
- Nekem mostmár te vagy az életem. Megígérem, hogy ketten megoldjuk. Nagyon szeretlek. - suttogta elcsukló hangon, majd a kanapéra ülve ölében a csecsemővel tervezni kezdte életük folytatását.

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Nagyon találó, köszi Viktória!

This comment was minimized by the moderator on the site

Emlékkép

Nem kérek mást, csak hogy emlékezz! Gondolj kicsit vissza arra az időre, amikor még igazán boldogok voltunk együtt. Eszedbe jut néhanapján mekkora örömmel fogadtad a kislányunk érkezésének hírét? Amikor az elutazásod előtt...

Emlékkép

Nem kérek mást, csak hogy emlékezz! Gondolj kicsit vissza arra az időre, amikor még igazán boldogok voltunk együtt. Eszedbe jut néhanapján mekkora örömmel fogadtad a kislányunk érkezésének hírét? Amikor az elutazásod előtt végigsimítottad a gömbölyödő pocakomat? Amikor érezted a kicsi rúgkapálását? Nézd meg ezt a képet, kérlek! Látod a kezek kapaszkodását? A szerelemmel átszőtt apró érintéseket? Minden porcikánkból sugárzik, összetartozunk. Ezt nem tagadhatod, látnod kell és érezned. Hiába akarsz eldobni, ugyanúgy szeretlek most is, mint akkor, a reptéri búcsúzáskor. Ma is fel tudom idézni azt a szívfacsaró érzést. Aggódtam érted, iszonyatosan. Féltettelek a megannyi veszélytől, a fegyverektől, a pokolgépektől. De akkor, valahol mélyén mégiscsak tudtam, hogy nem lehet baj és épségben visszatérsz hozzám. Éreztem, hogy csak néhány keservesen lassan múló hónapon kell átvergődni magunkat, de aztán vége lesz a küldetésnek és újra a karjaidban tartasz majd… Most jobban félek, minden rosszabb. A fájdalom ezerszer maróbb, ezerszer erősebben szorítja, csavarja össze a szívemet. Talán soha többé nem leszel már az enyém… Mindössze egyet kérek még, egy utolsót. Idézd fel azt a napot! Mit súg a szíved a fotó láttán? Nagyobbat dobban, ha rám gondolsz? Valahol mélyen, elrejtve vajon érzi –e még a közösen átélt csodát? Ha igen, adj nekünk még egy esélyt! Viszont ha némán hallgat tovább, akármennyire is fáj nekem, elengedlek… Könyörgök, emlékezz!

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Nóra, nagyon szívfacsaró volt. Köszi, hogy megírtad, így, nagyon borzongató volt olvasni.

This comment was minimized by the moderator on the site

A fénykép

Némán ült a kanapén, háttal az ajtónak, mégis szinte látta, ahogy az angyalarcú, mindig derűs kislány belép az ajtón, s halkan lépked felé. Még most sem mozdult, csak a fényképet szorongatta fáradt, remegő kezeiben.
Nem hagyta nyugodni...

A fénykép

Némán ült a kanapén, háttal az ajtónak, mégis szinte látta, ahogy az angyalarcú, mindig derűs kislány belép az ajtón, s halkan lépked felé. Még most sem mozdult, csak a fényképet szorongatta fáradt, remegő kezeiben.
Nem hagyta nyugodni a gondolat, vajon jól cselekszik-e? Döntést hozott, majd újra elbizonytalanodott. Tudta jól, hogy most már muszáj tennie valamit, hiszen az évek csak telnek, és ő az újra és újra elhangzó kérdésekre mindig ugyanazt a választ adta: egy szende, titokzatos gyámoltalan mosolyt. Tudta, hogy egyszer majd mondania kell végre valamit, és azt is tudta, hogy azon, amit mond, nem kevesebb, mint a kislánya jövője, boldogsága múlhat. Még mindig nem volt teljesen biztos abban, hogy jól cselekszik, így a sorsra bízta magát. Felemelte fejét, mélyen a kis ember szemébe nézett, és bevetette a titkos fegyverét, a gyámoltalan, szende mosolyt.
A kislány kíváncsian közelebb lépett és fürkésző tekintetével mélyen a szemébe nézett. Felismerte anyja arckifejezését, de nem értette. Hiszen most nem is nyaggatta, most még nem is kérdezett semmit? Kis kezét felé nyújtotta, s megpillantotta a fényképet, anyja reszkető kezeiben. Pár másodpercig csak állt dermedten, majd felragyogott a hirtelen felismeréstől, ahogy jobban megnézte a képet. Arca kipirult, szemei elkerekedtek, majd a meglepetéstől eltorzult hangon felkiáltott:
- Az apukám!
Édesanyja nem szólt, csak tovább mosolygott, s szíve megnyugodott. Nem kellett hazudnia, a sors és a kislány fantáziája megtette helyette. A kislány örömtől görcsösen szorongatva vizsgálgatta a fényképet, arcán az öröm a felismerés, a csodálat és a tisztelet színei vibráltak. Élénk fantáziája most sem hagyta cserben, megtette helyette az utolsó mindent meghatározó lépést is.
- Az apukám egy hős volt – mondta halkan, mély tisztelettel a hangjában, majd nem törődve semmivel lassan elindult szobája felé, s közben le sem vette szemét a katonaruhába öltözött férfiról.
Édesanyja boldogan nézett utána. Kegyes hazugság, igen. És igazából nem is hazudott, nem is mondott semmit, csak a kezében tartott egy képet, melyet egy kedves barátnőjétől kért kölcsön, aki fotóriporterként készítette azt, sok-sok évvel ezelőtt egy reptéren és sohasem használta fel.
Hát ő most megtette. Meg kellett tennie. Ő is mint minden más anya a legjobbat akarta gyermekének, kerüljön bármibe is, és tudta mennyire fontos egy kislány életében a megfelelő apakép, és milyen károkat okozhat annak hiánya. Végzetesen befolyásolhatja élete folyását a jó vagy akár a rossz irányba.
De hát hogyan tehetné? Hogyan adhatna neki teljes családot, felhőtlen boldog gyermekéveket, ha egyszer egyedül nevelte? Rettegett. Ha apa nélkül nő fel, vajon hogyan kapja meg mindazt a lelki teljességet, amely elkíséri majd a felnőtté válás rögös útján, és elegendő önbizalmat és önbecsülést ad majd neki ahhoz, hogy boldog, kiegyensúlyozott emberré váljon. Örök hálát érzett a vadidegen fiatalember iránt, aki a képen szerepelt.

Ettől a pillanattól kezdve a kislány mindennapjait betöltötte édesapja szellemének jelenléte. A kép fő helyet foglalt el a szobáját díszítő parafatáblán, melyen a képek, amik élete eseményeiről árulkodtak, folyamatosan cserélődtek. Ez az egy kép azonban maradt. Sokszor beszélt is hozzá, elmesélte milyen hősiesen mentett ki sok-sok katicát egy tóból, és egy cicát egy fáról. Büszkén kihúzta magát, miközben elképzelte, hogy most ő is hős, mint az apukája, és most biztosan nagyon-nagyon büszke rá. Egyre jobban tanult, és amikor társai megkérdezték miért hajt ennyire, csak annyit felelt: a szüleimért.

Az iskolai ballagáson édesanyja remegő kezekkel szorongatta virágcsokrát, miközben tekintete végigsiklott a sok büszke édesapán, s rettegve várta, hogy lánya kétségbeesetten kérdezi majd, neki ez miért nem jár? Ehelyett a lány csak mosolygott a ballagók között, majd felnézett az égre, kiválasztotta a legszebb legfehérebb felhőt az égen, és tudta, hogy édesapja most is nagyon büszke rá.

Teltek az évek, majd egy kora tavaszi délutánon a már felnőtté érett lány egy kedves kis virágcsokorral látogatta meg édesanyját. Időközben elköltözött, sikeresen lediplomázott, és riporterként sokat utazott. Vidáman csacsogva huppantak le egymás mellé az öreg kanapéra. Szó szót követett, majd mikor a lány már mindent elmesélt, szinte észrevétlenül egy színes magazint csúsztatott anyja kezébe. Az egy darabig nem is tulajdonított jelentőséget a dolognak, amikor véletlenül lepillantott, és kővé dermedt a látottaktól. Egy pillanat alatt leperegtek előtte az elmúlt évek eseményei, és mintha minden szép emlék hirtelen szét akarna foszlani. – Most mindennek vége – gondolta – megtudta. Tekintete az újság egy képére meredt, mely megegyezett azzal, amelyet ő adott lánya kezébe még kisgyermek korában. A lány gyengéden átkarolta vállait.
- A barátnőd egy kiállítást rendezett a soha meg nem jelent képeiből – mondta a lány halkan és nyugodtan, mosolyogva.
Pár percig csak nézte a képet, mielőtt meg tudott volna szólalni.
- Bocsáss meg kincsem – nyögte ki végül könnyektől elcsukló hangon
- Neked édesanyám, akitől mindig mindenből a legjobbat kaptam?
És hosszan szeretettel megcsókolta arcát.

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Jaj, megkönnyeztem. Nagyon köszi, igazán jó történet lett!

This comment was minimized by the moderator on the site

Ehhez a képhez, mintha illene egy régebbi versem, legalábbis mikor a képet megláttam, egyből az ugrott be, szóval azt osztom meg veletek:

Apa, megígérted...

Oly izgatottan várom a délutánt
valamit kívántam, és annyi éve már
várom, hogy teljesül...

Ehhez a képhez, mintha illene egy régebbi versem, legalábbis mikor a képet megláttam, egyből az ugrott be, szóval azt osztom meg veletek:

Apa, megígérted...

Oly izgatottan várom a délutánt
valamit kívántam, és annyi éve már
várom, hogy teljesül álmom, ez a vágyam
apámat valamikor egyszer viszontlássam.

Nem is sejti talán, sőt biztosan nem tudja,
hogy hallottam én, mikor nekem azt súgta:
"kicsim, bármi történik, én ott leszek neked"
simogatott, bár még nem is tudta létezésemet.

Anyával beszélgetett, anya oly sokat nevetett
ő sem tudott rólam még, de éreztem, hogy szeretett
boldog volt, és csak derűset látta a holnapot,
terveket szőttek együtt, és még mindkettejük álmodott.

Édes szerelmemnek hívta anyát, selymes volt a hangja
mikor reggel korán ébredt, anyát betakarta,
főzött neki kávét, csókkal ébresztette
emlékszem az érzést, anya de szerette.

Mikor anya érkezett haza a gólyahírrel, velem
emlékszem még éreztem, megfogta a kezem
meleg volt tenyere, félálomban láttam, nézett
és álmaim között emlékszem szavait, órákig becézett.

Anya most is sokszor gondol rá, én akkor is látom
ha ő, mikor kérdem, azt mondja: "semmi baj, kisbarátom"
mosolyog ugyan, de csak a szája, a szeme nem ragyog
és hogy is mondhatnám neki én azt, anya, szomorú vagyok.

Hol van apa, miért nem látom soha, merre jár
miért nem fogja kezem, miért nem simogat már
annyi kérdésem közt keresem a válaszokat
de nem kérdezhetem anyát, hisz most is fáradozhat.

Megcsinálja a reggelim, elindul a munkába,
délután még velem van, igaz néhány órára,
míg elkészíti másnapra az ebédünket, vacsoránk
aztán fáradt félmosollyal még egy jóéjt puszit lehel rám.

Míg én már álmodom, ő addig két helyen dolgozik
míg én csak várom őt, ő az életből elkívánkozik
látom lelkét, szemeiben látom, elfáradt
és szépen lassan belülről felemészti a bánat.

Születésnapom van, itt van pár barátom,
és senki sem tudja tán, hogy én azt kívánom,
bár anya sütött tortát, ő fogja a kezem,
velem van ő mindig, és engem nagyon szeret,

de én azt kívánom, apa, legyél velem
a barátaim körben állnak, egy részük velem nevet
másik részük arcán látom, talán inkább rajtam,
és értetlenül kérdik, és apád ugyan hol van?

Izgatottan lesem a ház összes apró neszét
keresem, várom, kérem, hogy foghassam a kezét
de anya arcát látom csak, az ajtóban áll, és nem örül
és a könnycseppet is, mi szemeinek sarkában legördül.

Nyújt nekem egy levélkét, feladóként apám
"Isten éltessen, édes kicsi babám,
szeretlek nagyon, boldog szülinapot"
de miért hiszi anya, hogy ilyen buta vagyok

hogy nem ismerem fel az ő gyönggyel írt betűit?
és hol van apám, miért nincs még mindig itt?
Apa hol vagy, apa, hiányzol, apa, én még emlékszem
"Kicsim, én ott leszek neked" - Apa.., apa, megígérted!

2013. október 23.

Read More
There are no comments posted here yet

Leave your comments

  1. Posting comment as a guest. Sign up or login to your account.
Attachments (0 / 3)
Share Your Location

Lájkold a Facebookon is!

Kreatív írás tanfolyam

A jobb agyféltekés kreatív írással 2 nap alatt íróvá válhatsz.

Jelentkezéshez, bővebb információkért kattints ide:

Író születik tanfolyam

 

Go to top