Az almafa alatti padot választotta, hogy megpihenjen. Mindig is jól érezte magát a kertben, és a májusi napfényben a virágokon átsütő fény megnyugtatta. No meg a madarak is kedvelték ezt a helyet. Ő is szerette a cinkéket, rozsdafarkúakat, még a szürke verebeket is. Gyerekkorában egyszer talált egy kis cinkét, kiesett a fészekből. Azt még haza is vitte, felnevelte, melengette, amíg saját szárnyán el nem tudott repülni a társaihoz.
Nehéz volt elsétálni az almafáig. Botjára támaszkodott, nehogy elessen. Azt nem akarta. Hogy itt szedjék össze, magatehetetlen, netán törött medencecsonttal. Aztán még kórházba kerül, ami maga a hosszú, elnyújtott kínzás.
Nem, megfontoltan és lassan tette egymás után a lábait, és támaszkodott a botra. Ráért, nem sietett. Megfigyelt útközben mindent: a zöld füvet, az apró százszorszépeket, a méhecskéket a virágokon. A fájadalmat minden lépésnél a bal lábában. A nehezen mozduló jobb kezet, aminek már a könnyű, alumínium bot is nehéz volt. Azért szorította, ahogy tudta, ki ne csússzon a kezéből.
Aztán odaért a kis padhoz, leült a párnák közé. Nagyot sóhajtott. Csak pár lépés volt ez az út, mégis mennyire elfáradt! Mint az egész élete... Mennyi szépséget, mennyi sírást látott már, mennyi mindent adott és kapott! Csak már annyira fárasztó minden. Még segítséget kérni is. Jó lenne egy kicsit pihenni.
Felnézett, nézte, ahogy a leveleket egy kis szellő táncoltatja, és ahogy átszűrődik közöttük a napfény. Milyen békés itt! Behunyta a szemét.
- Dédi, dédinagyika! Nézd, mit találtam! Katica!
A négyéves Bori boldogan futott át az udvaron. Dédi mindig meghallgatta őt, akármilyen sok mondanivalója volt is.
- Nézd, Dédi, ez egy egészen piros kabátos katica! Dédi!
Bori most vette észre, hogy a dédnagymamája szeme nincs nyitva.
- Dédike, elaludtál? Ébredj fel, nézd, katicát hoztam! - váltott a kislány hangja élesebbre. Ám az idős test nem mozdult a padon.
- Dédike, miért nem válaszolsz? Nem hallasz? Dédiiiii!
Bori szabad kezével megfogta a ráncos, sokat látott kezet. Hideg volt és száraz.
- Dédi, kérlek, nézd meg a katicámat!
Egy szellő szaladt át az almafa ágai között. Bori szája tátva maradt. Dédije vállára egy cinke ugrott, és háromszor megrázta a szárnyát. Hirtelen felpattantak a szempillák, és a sápadt-kék szemek a messszeségbe bámultak. Az égen egy felhőt átformált a kósza szél. A madárka tovaröppent.
- Dédike! - suttogta Bori mosolyogva. - Elaludtál?
- Csak... megpihentem. De csak egy kicsit. - és hálásan pillantott fel az égre, ahol a furcsa alakú felhő bodorott. Határozottan madarat formázott.
- Mutasd, mit hoztál nekem? Kicsi madaram! - fordult mosolyogva dédunokája felé az öregasszony. Még sok megbeszélni valójuk akadt.
***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/147-kreativ-iras-kep-alapjan-13
