A csali (krimi)

Csendes volt a sötét víztükör, amikor először bevetette a horgot. A felhők mögött már lefelé bukott a hold, hogy helyet adjon a felkelni készülő napnak. Igyekezni kellett, hogy piacnyitás előtt meglegyen a zsákmány. Röpke félórán belül egy-két kilós halak ficánkoltak a hálóban, hála az új csalinak. Intett a most érkező csónakosok felé és szaporán elkerekezett a halpiacra.
Már várták a törzsvendégei és mire a nap feljött hazafelé tartott. Elégedetten tapogatta a teli erszényt. Van cipőre való, iskolába mehet a kicsi is. Lesz ajándék az asszony születésnapjára, igaz csak egy új kondért kap, de már égetőn szükséges a fületlent lecserélni. Soha többé nem fogja megégetni vele a kezét…
A kórház alagsorában vibrált az izgalom. A legutóbbi temetésen az özvegy mindenáron kinyittatta a koporsót és akkor látták, hogy nagy baj van! Edddig senki sem akadt fenn rajta, hogy már a kórházban lezárták a koporsókat. Elfogadták az indokolást: a szeretett elhúnytat annyira megviselte a betegség és a halál, hogy nem lenne üdvös úgy emlékezni rá. Janka asszony viszont sehogy sem akarta elhinni, hogy Tódorral, aki világéletében robosztus egészségnek örvendett, két héten belül végzett a hasnyálmirigy-rák. Inkább olyasmi csalafintaságra gyanakodott, hogy mindig kicsapongó férje megrendezte a halálát. Mielőtt eltemetik, mindenáron látni akarta holtan.
Hát látta, és úgy meghökkent, hogy vadul lecsapta a koporsó fedelét. Eszenlősen sikoltott, hogy azonnal zárják le. Hogy mit látott, napokig nem mondta senkinek, de azóta csak nyugtatóval tud aludni… Kezelő orvosa, aki szintén a kórházban dolgozott, végre kiszedte belőle, hogy bizony megcsonkították azt a szép embert.
Másnap beindult a nyomozás. Előbb az alagsorban vizsgálták meg a legutóbbi maradványokat. Halálos nyugalommal feküdtek a helyükön és nem találtak rajtuk semmi rendellenességet. Minden dolgozót kikérdeztek, de így sem lettek okosabbak.
K. felügyelő mégegyszer beszélni akart az egyik nyugdíjazás előtt álló takarítóval. Furcsállta, hogy iPhone-t látott az öreg felső zsebében… Rutinosan megérezte, hogy itt valami nem stimmel. A fizetéséből nem tudhat ilyen drága kütyüt venni, akkor hát miből? Az öreget aztán hetekig figyelték, míg lassan kibogozódtak a szálak…
Azon az utolsó hajnalon hosszan töprengett baljós álmán. A furcsa, halál-madárra emlékeztető felhők és a part felőli zajok tovább nyugtalanították. Amikor dolga végeztével megfordította a csónakot rögtön meglátta a kék fény körül nyüzsgő tömeget. Nincs menekvés! A szemgolyó-csalit és a halakat durván elragadták tőle, mielőtt megbilincselve elvezették…

Postagalamb
A vasutas értetlenül nézett a két tini lány felé, mint az egyszeri paraszt bácsi, aki állítja, hogy márpedig ilyen állat nincs, és mégis van, hiszen itt állnak előtte, és kerekre nyílott csodálkozó szemeikkel fürkészik arcát megváltást remélve. Mintha csak azt várnák el tőle, hogy hirtelen elvigyorodik, lerántja magáról vasutas egyenruháját, előkapja mikrofonját, és felkiált: igen lányok ez csak egy átverés, a kamera ott van mögöttetek. Nézzétek csak!
Ehelyett a vasutas zavartan megvakarta fejét, s a mozdulat hatására tányérsapkája félrecsúszott félig kopaszodó fején, és remegve egyensúlyozott bal fülébe kapaszkodva nehogy a földre pottyanjon. Talán eltévedtek, révedt fel benne az első gondolat, mert hasonló fiatalokat nem sűrűn látott errefelé, ilyeneket meg talán még életében nem látott.
- Talántán eltévedtek a lyányok. – kiáltotta a feléjük, szépen lassan megfontolt tempóban.
- Csókolom – kezdete a kevésbé fura kinézetű lány, aki inkább a Dóri névre szeretett hallgatni, különösen, ha előtte lyánynak szólították.
- Mi a Petőfi utcát keressük.
A másik lány aki, még furábban nézett ki, és akiről a vasutas még inkább nem tudta megítélni, hogy csak nagyon megijedt, vagy már meg is halt, hirtelen félbe szakította:
- Nem, nem, mi inkább azt szeretnénk tudni, mikor megy vonat visszafelé? – kérdezte, kissé előrehajolva szépen, artikuláltan kiejtve a szavakat.
- Ne már, nem mehetünk vissza, mekkora szégyen lenne.
- És mekkora ötlet – kontrázott a szőkébbik lány, akit Jenninek hívtak, ám ebben a pillanatban jobb, hogy ezt a vasutas nem tudta, ki tudja mit tett volna meglepetésében a tányérsapkájával.
- Hát – kezdte rá az öreg szép komótosan – a Petőfi utcát aztat könnyen megtalálják, csak elindulnak az úton, ami éppen itt indul az állomás mögött. Osztán szépen végigmennek rajta. Nem lehet aztat eltéveszteni, merthogyancsak ez az egy utca van. A Kossuth utca.
- Mííííííííííí? De ha ez az egyetlen utca, akkor hol a Petőfi utca?
- Hát… a Petőfi utca tulajdonképpen egyetlen ház. Egy kis tanyácska. Gondolom, azt keresik a lyányok.
- Na neeem. – Esett kétségbe Jenni – Mi a menetrendet keressük.
- Persze… Vonat is megyen majd, ha éppen vissza akarnának menni. …. Holnap.
Jenni sírós hangon nyöszörögni kezdett, de barátnője nem hagyta magát.
- Gyerünk, induljunk, mert este lesz, mire odaérünk.
Hosszú ideig tartott, mire felküszködték magukat az egyetlen utcán, végig a tanyáig. A helyzetüket nem könnyítette meg, hogy maguk után kellet cincálniuk hatalmas bőröndjeiket, hátizsákot, kiskabátot, kis kardigánt, nagytáskát, kistáskát, neszesszert, pénztárcát, napszemüveget, uzsonnás táskát, kulacsot.
Járda nem volt, és az utat végig kövek borították, melyekben bőröndjeik sorra elakadtak, majd nagyot huppantak a földön az összes kistáska, kiskabát, kisneszesszer stb. társaságában.
- Hát ezt el sem hiszem! - nyavalygott Jenni
- Jaj, hagyd már abba, még bele sem kezdtünk, és máris feladnád?
- Komolyan mondom, anyukád nem normális, még hogy a fél nyarat töltsük itt ezen z Isten háta mögötti helyen, aminek még a nevét sem tudjuk.
- És nem ez a legdurvább, se mobil se tévé, se telefon, se internet, se…
- Na, elég, most forduljunk vissza, amíg nem késő.
Dórinak végül is sikerült meggyőznie barátnőjét, hogy nézze a dolgok jó oldalát, se szülők, se parancsolgatás… se barátok, se technika, se boltok, se tévé, se zene, se pláza…
Hát valljuk be a lista rosszabbik oldala lényegesen hosszabb volt a még elviselhetőnek mondhatónál. Dóri megmakacsolta magát, és tartani akarta az eredeti tervet, amelynek legvégén a legújabb és legprofibb érintőképernyős telefon lebegett, amelyet még piacra sem dobtak, és amilyen tutira neki lesz legelsőnek az osztályban. Történt ugyanis, hogy Édesanyja dühös lett rá, amiért folyton az interneten és a telefonján lógott, és ez már a jegyein is meglátszott. Ezt követően a lány végighallgathatott egy véget érni nem akaró szónoklást arról, hogy bezzeg az ő korában, meg még telefon se, meg pláza sem, meg az utcán játszottak, meg levelet kellett írni, mert internet se, na meg a bicikli, meg a friss levegő, meg a jó könyvek, és mégiscsak egészséges és kiegyensúlyozott felnőtt lett belőle, bár ezzel Dóri abban a pillanatban hevesen vitatkozott volna. Ehelyett csak nevetett – ja, ja, az még az őskorban volt anya. – Édesanyja még dühösebb lett, és azt mondta, hogy ők egy napot sem bírnának már ki ilyen körülmények között, annyira nyeszlettek. Dóri kontrázott, majd végül fogadást kötöttek, ha a két lány kibír 1 hónapot az édesanyja szülői házában, megkapja a telefont, amire annyira vágyik.
Végre megérkeztek. Kinyitották az ablakokat és alaposan kiszellőztették a dohos kis házat. Jenni közben folyamatosan nyávogott. Dóri már szinte nem is figyelt rá. Ekkorra már nagyon éhesek voltak. Sorra kinyitották az összes konyhaszekrényt, majd a többit is, majd a pincét, a padlás, újra a konyhaszekrényt, a pincét, a padlást, és kétségbe estek.
- A csudába! A kajáról megfeledkeztünk, vásárolnunk kellett volna.
- Van itt egyáltalán bolt? Én nem láttam út közben.
Ekkor, hirtelen egy fényes tollú fehér kis galamb repült a kinyitott ablak párkányára.
- Váááááááááá, Mi ez az izé – ugrott félre Jenni, ahogy a madárka turbékolni kezdett mellette.
- Csak egy madár – Nevetett Dóri
- Milyen madár ez? – És közelebb hajolva méregetni kezdte.
- Ez egy galamb – közölte barátnője erős hangsúllyal ejtve ki a szavakat – nem láttál még galambot?
- Hát ilyen fehéret még nem.
- Ugyanolyan, mint a többi!
- Ez is a fejedre szarik? – kérdezte Jenni, sandán hátratekintve cinkostársa felé.
Kínjukban elnevették magukat.
- Mint egy békegalamb – rötyögött az egyik
- Vagy postagalamb – kontrázott a másik.
- Óóó!
A két lány végre felszabadult kissé, és kacagni kezdtek reménytelen, kiábrándító helyzetükön, miközben a gyomrukat gyötrő éhség egyre erősebb lett. A hasukat fogták a nevetéstől, ahogy vizualizálták egymás szavába vágva, hogyan fogynak itt éhen halni, és senki nem talál majd rájuk, és ez a vérszomjas kis galamb fogja felfalni tetemeiket, és ami még rosszabb szarik rájuk. Közben Dóri előhalászott egy apró kis papírdarabot és írni kezdte:
1 db sajtos pizza rendel.
Cím: Petőfi utca, egyetlen ház.
Ui.: extra sajttal
ui2: sürgős, éhen halunk
ui3: Ketchup is kéne, mert az sincs

- Mit csinálsz – kérdezte barátnője elkerekedett szemmel, de a nevetést nem hagyta abba.
- Ha már egyszer postagalamb!
Lassú mozdulatokkal magához édesgette a szelíd kis galambot, és a lábára erősítette a kis papírdarabot. A madárka, üdvözlés képen egy picurkát belecsípett, majd megfordult és elrepült. Röptét megrészegült kacagás kísérte.
Úgy jó másfél óra elteltével a lányok kipakoltak, és utolsó erőfeszítésként hangos sóhajjal lerogytak az ágyra, tekintetükkel a plafonra meredtek. Fáradtak voltak, éhesek és fogalmuk sem volt, hogyan tovább. Hirtelen susogó zajt hallottak odakintről, mely egyre hangosabb lett, ahogy közeledett. Ijedten ugrottak fel mindketten, és a kirohantak a kisszobából a konyhába. Mire kiértek, az ajtóhoz, már csak egy kattanást hallottak, majd újra a susogó hang, ahogy távolodik, végül egy hangos kiáltás:
- Pizza futár!
A két lány a meglepetéstől lebénulva egymásra meredt. Az asztalon egy hatalmas lapos doboz hevert. Dóri hevesen kinyitotta, és benne egy hatalmas szinte még forró pizza gőzölgött, a tetején rengeteg sajttal, és mellé kis zacskóban egy egész flakon paradicsomszósz volt csomagolva. Ámulattól dermedten bámulták a dobozt, melyen látszott, hogy sebtében hajtogatták, és még pizzát is rajzoltak a tetejére, hogy igazibbnak tűnjön. A doboz belsejébe a következő mondatokat írták:
Kiszállítás:
1db sajtos pizza extra sajttal + paradicsomszósz (ketchup nincs)
Cím: Petőfi utca egyetlen ház
ui1: Jó étvágyat kislányok! – Böbe néni
ui2: A galambot Bibinek hívják – Pista bácsi
ui3: A bolt az állomás mellett van, arra az esetre, ha máskor is megéheznétek – Boltos
ui4: A vonat minden nap reggel gyün, oszt este pedig megyen. – Bakter
ui5: Szépek vagytok lányok – Péter
ui6: Jöttök holnap biciklizni? – Anna és Edit
ui6: És horgászni? – Csaba

Ahogy elolvasták a dobozba írt levelet eszeveszetten, szinte egymást fellökve rohantak az ablakhoz, és kidugták rajta fejüket. Még éppen látták, ahogy a napbarnított, magas, barna hajú fiú biciklijével rákanyarodik az útra. Mosolyogva néztek egymásra.
- Érdekes nyarunk lesz.

Rózsalepel lebben a szélben...

Rózsaszínű köntösét vette ma magára
hogy mindenki lássa, miért jött a világba
rózsaszínűt, mint újszülött kisded arca
rózsaszínűt, mint számtalanszor az ég alja,
rózsaszínűt, mint leleplezett érzések árnya
rózsaszínűt, mint színe egy gyönyörű nő ajkának..

Sorolhatnánk, mily árnyalatban játszott köntöse
áttetsző volt az, elomlott a semmibe
a végtelenbe nyúlott leplének a széle
beborítva vele a földkerekséget
az egész nagyvilág elfért ám alatta
és ő szeretetével szépen be is takarta.

Ritka egy nap volt, még senki sem látta
de ma ha felnézel, biztos most is szárnyal
csak nem ismered fel, mert általában aranyban
pompázik köntöse, amint szárnyal a magasban
sok dolga között is mosolyog, mert talán
erről ismered fel leginkább őt, a szeretet angyalát.

2014. április 13.

A fellegekben...

Mindig is érdekesnek találtam, ahogy szálltak a felhők- Az ég Urainak tartottam őket. Ha így akarták, takarták a Napot, ha bőrig akartak áztatni, megtették.
Viszont leginkább akkor tudtam csodálni, mikor Petivel voltam.
Egy utcában laktunk. Csak pár ház volt köztünk. Mindent együtt csináltunk. Najó, majdnem mindent. Reggelente megvárt, úgy mentünk iskolába, haza is együtt jártunk. Szünidőben, amennyit csak lehetett, együtt játszottunk, Balatonra is sokszor utaztunk közösen. Minden évszakban találtunk valamit, amit együtt lehetett csinálni. És ez jó volt.
Mondjuk, én meg voltam győzödve arról, hogy, ahogy idősödik, majd a fiúk miatt letagadja azt a barátságot, ami kialakult köztünk, de nem tette. Képzeljétek el, felvállalta, hogy én, egy lány a barátja...
... Az én szobám ablaka az utcára nézett. Mindig láttam, ahogy elsuhant előttünk, és már jött is be hozzám. Soha nem úgy néztem rá, mint egy jóképü fiúra, hanem, mint az én igazi Barátomra. Akivel bármit is csináltam, jól éreztem magam. A legkedvesebb időtöltésünk az volt, amikor egy csendes tisztáson fekve az Égboltot néztük. Kirajzolódó formákat lestünk.
Az a nap is így indult, mikor rájöttem, szerelmes vagyok Petibe.
Szombat volt, reggeli után mentünk felhőlesre. Feküdtünk egymás mellett. Ahogy a hasáról óvatosan lecsúszott a keze, az enyémre. Tenyerét a kézfejemre tette. Megfogta és nem engedte el.Óvatosan simogatta. Mintha egyikünk sem mert volna megszólalni. Csak éreztük egymás közelségét. Végül megtörte a csendet. Oldalára fordult, és azt mondta:
„Eszti! Ugye tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem?“
Én csak azt válaszoltam neki: „Igen.“
Erre ő: „Én szeretlek.“
Lefeküdt, szorosan mellém. Annyit mondtam halkan, szinte suttogva, hogy : „ Én is.“
Egész szombat délutánunkat kint töltöttük a füben fekve.Csak merengtünk, a felhőket lesve. Igazán micsodán is gondolkodtunk annyira tiniként, ki tudja. Haza sem akartunk menni, de eleredt az eső. A kapuban kaptam tőle egy puszit a számra. Olyan jó volt, hogy még az életem első pusziját is tőle kaptam. Teljesen belepirultam.
Este lefeküdtem, de csak Rá gondoltam. Az járt a fejemben, hogy elveszíthetem az igazi barátomat. Jaj, de hát ő volt a Peti. Az én Petim. Féltem attól is, ha elutasítom, eltávolódik tőlem.
Mondjuk...nem tudom, tehettem-e volna mást, mint hagyom magam sodródni az árral... hát nem igazán ... Olyan szerelmes lettem, amilyen azt hittem soha nem leszek. Szinte minden nap találkoztunk a mi kis tisztásunkon. Mindig ott várt. Az lett a mi kis tisztásunk...
Néhány szép hónappal később, szüleivel utazott haza családlátogatásból. Siettem haza mamától, mert tudtam átjön hozzám.
Ahogy beléptem az ajtón, anyu leültett, magához ölelt, és azt mondta, Petiék balesetet szenvedtek, nem élték túl az ütközést. Meghaltak. Egy pillanatra, mintha levegőt sem kaptam volna. Ránéztem anyura, és nem akartam elhinni. Felugrottam, és rohantam a tisztásunkra. Siettem, hátha ott vár rám. De nem volt ott.
Mindne nap kimentem oda, de egyik nap sem volt ott. Soha többé nem várt rám a füben fekve. Soha többé nem láttam. Nem suttogott a fülembe, nem mosolygott rám é snem simogatta a kezem.
Csak ürességet éreztem. Haragot. Dühös voltam. Az ablakomon kinézve i svárom, mikor suhan el, de hiába...
Még most is kimegyek a tisztásunkra. Ugyan a füben fekve nem vár rám, de amint felnézek az égre, ő ott van. Tudom.
Fent a fellegekben. Minden kintlétemkor eszembe jut, hogy ott kint kezdődött el minden. Minden, ami a hétköznapokban véget értnbek tünik, de ott kint “Vele“ szinte valósnak.
.... Jaj, csak ne hiányozna annyira nagyon...