Ez az oldal sütiket használ. Kérem, engedélyezze őket, hogy zavatalanul böngészhessen az oldalon.

A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. További információ

Elfogadom

Az Európai Uniós törvények alapján tájékoztatnom kell arról, hogy ez az oldal sütiket használ. A sütik, vagy "cookies" olyan kis fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a böngészőben, ezzel megkönnyítve és gyorsítva az oldal olvasását. Ezeket a sütiket a böngészője beállításaiban letilthatja. Ha ezt nem teszi meg, illetve ha most az "Elfogadom" gombra kattint, akkor beleegyezik az oldalon a sütik használatába.

Köszönöm szépen a megértését, és további jó olvasást!

cartoon chocolate chip cookie


Deprecated: Array and string offset access syntax with curly braces is deprecated in /chroot/home/uzletiut/talentummobile.hu/html/administrator/components/com_komento/includes/stylesheet/compilers/lessc.php on line 780

Deprecated: Array and string offset access syntax with curly braces is deprecated in /chroot/home/uzletiut/talentummobile.hu/html/administrator/components/com_komento/includes/stylesheet/compilers/lessc.php on line 1915

Deprecated: Array and string offset access syntax with curly braces is deprecated in /chroot/home/uzletiut/talentummobile.hu/html/administrator/components/com_komento/includes/stylesheet/compilers/lessc.php on line 2622

Deprecated: Array and string offset access syntax with curly braces is deprecated in /chroot/home/uzletiut/talentummobile.hu/html/administrator/components/com_komento/includes/stylesheet/compilers/lessc.php on line 2676

Ez volt Orsi első napja az oviban. Ebéd idejére már nagyon kifáradt a sok játékban és hancúrozásban. De büszkén vitte magával a tányérját, amit a dadus néni telemert finom főzelékkel. Bizony, ő már nagylány, és nem önti ki a tányérból az ennivalót! Gondosan tette le a kiválasztott asztalhoz a tálkát, és jó étvággyal látott neki az ebédnek.
- Szia! Én Orsi vagyok! Te mit eszel? - fordult asztalszomszédjához. Ám az nem válaszolt, csak rámosolygott a kislányra.
- Aha, látom, tejfölös husit. Én főzeléket választottam. Szeretem a főzeléket. Anyu sokszor főz, és itt is nagyon finom. Én már 5 éves vagyok, nem régen volt a szülinapom. Akkor is volt főzelék, meg torta. Hercegnős torta volt, egy baba volt a közepén, és tiszta rózsaszín szoknyája volt, de a szoknyája volt a torta, megettük, és akkor kivettük belőle a babát, és játszhattam vele. És én már azt is tudom, hogy az asztalnál nem illik csámcsogni, apu mondta. Neked nem mondta az apukád?
Orsi asztalszomszédja nem válaszolt. De szó ami szó, igaza volt a kislánynak. Nagyon hangosan csámcsogott.
- Szerintem ez a legjobb ovi. - mondta Orsi két kanál főzelék között. - Nézd, tejet is kaptam! Nem, ez az enyém, te egyed a tiéd! Mindenki a saját poharából és a saját tányérjából eszik és iszik. - azzal a kislány felhajtotta a fél bögre tejet. Aztán meglátta asztaltársa szomorúan vágyakozó tekintetét, és megsajnálta.
- Na jó, adok egy kicsit. De nem a poharamból. Ha beleöntöm a táladba, úgy jó lesz? Tessék, jó étvágyat!
És bár kissé furcsán nézett ki az összekeveredő tejfölös hús és a tej, asztaltársa elégedetten dünnyögött - morgott, ahogy tovább majszolta az ételt.
- Szép a hajad. - állapította meg Orsi. - Nekem anyukám nem engedi hosszabbra, azt mondja, attól lesz sok hajam, ha sokszor vágják. Neked biztos sokat vágták kisbaba korodban. Nem kérsz bele egy csatot? Tudod mit? Majd ebéd után kölcsön adok egyet.
A szomszédja büszkén rázta meg dús sörényét.
- Én már tudok kanállal enni. - dicsekedett tovább a kislány. - Te még nem tanultál meg? Igaz, ilyen nagy mancsokkal nehéz lehet megfogni a kanalat. De nem lennél ennyire maszatos, ha kanállal ennél.
Az asztaltársa erre se felelt, viszont a nyelvével fényesen tisztára nyalogatta a saját tálkáját, amiből már minden falatot felfalt. Közben Orsi főzeléke is elfogyott.
- Hű, ez finom volt, ugye?
- Aki végzett az ebéddel, hozza vissza a tányérját! - szólt hangosan az óvó néni. - Gyerekek, menjetek kezet mosni, mosdóba, utána pedig az ágyikóba. Az állatok az alvás idejére visszamennek a kifutójukba, búcsúzzatok el tőlük!
Orsi mosolyogva simogatta meg a mellette ülő oroszlán sörényét, aztán futott a mosdóba. Hiába, már sürgősen ki kellett mennie! Ahogy szaladt, arra gondolt:
"Az én óvódám a legjobb! Az állatkerti óvóda!"

***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/118-kreativ-iras-kep-alapjan-4

Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás-tengeren túl, ott, ahol a kurtafarkú kismalac túr, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy csöppnyi kislánya, de az olyan kis apró volt, hogy a keze-lába is csak olyan finom volt, mint egy-egy virágszirom.
A király kertjében volt egy csodálatos rózsabokor. De az olyan gyönyörű volt, hogy aki csak ránézett, elámult. Amikor hozzáértek, minden szirma olyan szépen csilingelt, mintha
ezüst csengettyűket ráznának. A kis királylány mindig csak kérlelte a királyt:
- Édesapám, szedjen nekem egy szálat a csilingelő rózsáról!
- Nem lehet, édes lányom! Amíg be nem töltöd a hat esztendőt, nem szabad ahhoz a bokorhoz nyúlni, ága nem törhet, levele nem hasadhat, különben nagy veszedelem szakad ránk!
De a kis királylány nem törődött az apja figyelmeztetésével, és egy napon, amikor egyedül játszott a kertben, csak leszakított egy virágot a csilingelő rózsabokorról.
Abban a minutában megdöndült a föld, s - honnan, honnan nem? - ott termett egy hatalmas oroszlán. A kis királyleányt a hátára vetette, avval megszökte magát, s avval odalett.
Sírt-rítt az öreg király, mikor észrevette, hogy sehol sincs a leánya. Bánatában odahagyta a királyságát is, csak vándorolt, ment hetedhét országon keresztül, s mindegyre csak a kis királylányt kereste.
Így ment hét éven, hét hónapon és hét napon keresztül, mikor egy sűrű, sötét erdőbe érkezett. Hamuba sült pogácsája rég elfogyott, kulacsából megitta az utolsó csepp forrás vizet is, mikor végül az erdő közepén egy hatalmas tisztásra érkezett. Azon a tisztáson pedig egy tündöklő üvegvár állott. De abban a várban egy teremtett lélek nem sok, annyi ember se volt. Ahogy lépdelt a király, sorra nyíltak meg előtte az ajtók, mintha láthatatlan szolgák tennék a dolgukat, de üresen kongtak a csillogó termek, lélektelenül futkosott a szél az üres folyosókon. Hát, ahogy így ment, egyre beljebb a palotába az öreg király, egyszer csak egy hatalmas terembe ért. Ott egy gyönyörűen megterített asztal állott, rajta minden, mi szem-szájnak ingere. Volt ott sült vaddisznó, meleg leves, friss kenyér, habzó bor, hosszú sorban gyümölcsök és torták. Éhes volt már az öreg király, hát leült a terített asztalhoz, és jót lakomázott. Mikor már jól lakott, kinyílt egy ajtó, s egy puha, magasra vetett ágy várta egy szobában. Fáradt volt, lefeküdt, s olyan jót aludt, amilyet hét év alatt egyszer se.
Így ment ez három napon és három éjszakán keresztül. A király nappal bejárta a palotát, este bőségesen megvacsorázott, s éjszaka jót aludt, de egy teremtett lélekkel se találkozott. A harmadik éjjel, amikor éppen a fenségesen megterített asztalnál ült, egyszer csak kinyílt egy ajtó, s besétált rajta egy gyémánt koronás herceg. Az öreg király illendően köszöntötte, s megköszönte neki a szíveslátást.
- Hanem azt tudja-e kegyelmed - válaszolta a herceg -, hogy aki itt vendégeskedik, annak adnia is kell valamit cserébe?
- Mit adhatnék én? Hiszen semmim sincs. Már hét éve, hét hónapja, s hét napja, hogy mindenem elhagytam. Csak ez a rongyos ruhám van, amit rajtam lát, s ez a vándorbot, amire támaszkodok, ahogy járom a világot. Amit kívánsz, neked adom!
- Nem kérem a ruhád, nem kérem a botod. Hanem add nekem azt, amit már elveszítettél!
Gondolkodott az öreg király, mit kérhet tőle a herceg. Aztán arra jutott: amit már elveszített, úgyse hiányzik, ha ilyen bolondságot kér tőle cserébe, hát hadd legyen! S azzal ráállt az alkura.
Abban a pillanatban feltárult a terem végében egy ajtó, s egy gyönyörűséges leány sétált be rajta. Gyémántruhája ragyogott, mint a csillagok, szép aranyhaja a sarkát érte, s a füle mögött, a hajában egy rózsa vöröslött. De az a rózsa minden lépésekor egyet csilingelt, mint egy ezüst csengettyű. Akkor ismerte fel a király az elveszett leányát!
A királyleány csak odament a herceghez, megölelték, megcsókolták egymást, s láss csudát! Abban a pillanatban hatalmas szél kerekedett, megdöndült ég és föld. Az üvegkastélyt kacagás és vidámság töltötte meg, s az öreg királyt hajbókoló szolgák hada vette körül.
A királyleány s a herceg elmesélték, hogy bizony ez egy elátkozott kastély, s a herceget is olyan átok sújtotta, hogy mindaddig rémisztő fenevad képében kellett járnia-kelnie az emberek között, míg egy király neki nem adja a leányát.
Az öreg király mit tehetett? Még egyszer áldását adta reájuk. Erre aztán megtartották a királyi lagzit, Hencidától Boncidáig hallatszott a muzsika, hét nap, hét éjjel folyt a dínomdánom. Ki nem evett kását, mondja ennek társát!

***
Ezt a történetet az első képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható:  http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/118-kreativ-iras-kep-alapjan-4

Az előző történetem egy újabb játékot indított el.

Néhány írótársam folytatta a borzongató sztorit.

A történetek sorban:

Loreley 1. 

Loreley 2. 

Loreley 3. 

Loreley 4.

Loreley 5.

Loreley 6.

Ha van kedved, és te is beszállnál, folytasd bátran! Írd ide megjegyzésbe, ha új rész született. Plusz mindig tüntesd fel az előző rész linkjét, hogy aki olvassa, vissza tudja követni a sztorit.

Jó olvasást, jó írást!

- Szia! Hát te miért sírsz?
A kislány Bobbyék házának lépcsőjén ült, és nem válaszolt, csak zokogott.
- Hallod? Mi a baj? - Bobby nem örült, hogy ott van a lány. Szeretett volna kimenni labdázni, vagy szöcskéket fogni, de most nem fért el a lánytól. És különben is, ha valaki sír, meg kell vigasztalni. Anyu mindig megvigasztalja őt.
- Ne sírj már! Hol van az anyukád?
- Elmentek.
- Egyedül vagy itt? - Bobby még soha nem látott olyat, hogy egy vele egykorú gyereket egyedül hagytak volna. A városban nem volt szokás. De csak pár napja költöztek ebbe a házba, és itt vidéken biztos mást engednek meg a felnőttek.
- Lementem a tóra, és most nem találom őket - válaszolt a kislány.
- Akkor elvesztél? - Bobby egy kicsit megkönnyebbült, hogy mégse hagynak itt csak úgy magára akárkit. De még mindig furcsa gombócot érzett a torkában, ahogy a kislányra nézett.
- Szóljunk anyukámnak, ő biztosan segít megkeresni a szüleidet.
- Nem akartam fürdeni, csak a halacskákat megnézni. Apa szerint nem szabad a tóhoz menni.
Bobby észrevette, hogy a lány hajából víz csöpög. Különös volt, mert korábban mintha teljesen száraz lett volna.
- Olyan egyedül vagyok! Gyere velem! Megnézhetnénk a halacskákat! - a lány kérlelően nyújtotta Bobby felé a kezét.
- Nekem nem szabad kimennem a kertből!
- Te is egyedül vagy, ugye? Nincs kivel játszanod? Gyere, játsszunk együtt! Menjünk a tóhoz, a halacskákhoz! Kérlek! Én örökké a barátod leszek!
Bobby úgy érezte, mintha vonzaná a lány, és nagyon lassan egyre közelebb húzódott hozzá. Mindjárt meg is érinti; igen, vele fog menni a tóhoz, és lesz végre egy igaz barátja.
- Bobby, kivel beszélgetsz? - anyu nyitotta ki hirtelen az ajtót.
- Hát vele, a kislánnyal. - mutatott Bobby a lépcső aljára. Ekkor vette észre, hogy ott nincs senki.
- Anyu! Itt volt egy lány, és a barátom akart lenni. De most... eltűnt.
- Bobby, ne beszélj itt össze-vissza, senki se volt itt, az előbb néztem ki az ablakon.
- De anyu! Tényleg itt volt! Meg akarta mutatni a halacskákat a tóban!
- Na ebből elég volt! Elő ne forduljon, hogy anélkül elmész, hogy elkéredzkednél! És most gyere be a házba, kész a sütemény. Ugye kérsz?
Bobby boldogan szaladt be a konyhába.
Mary elgondolkodva húzta be az ajtót maga mögött. Mikor ideköltöztek a városból, örültek, hogy ilyen olcsón találtak házat. Az ingatlanos csak annyit említett meg, hogy valami családi tragédia miatt hagyta itt az előző lakó. Az ajtórésből még visszanézett, és a szeme sarkából egy tócsát pillantott meg a lépcső alján. Száraz, napos idő volt, és meg mert volna esküdni rá, hogy az a tócsa az előbb még nem volt ott.
Megborzongott. Ahogy gyorsan becsukta az ajtót, elhatározta, hogy este beszél a férjével. "Talán mégis megengedhetjük magunknak azt a másik házat a főúton."
Ám estig még sok idő volt hátra. Végzetesen sok idő.

***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/116-kreativ-iras-kep-alapjan-3 

A kék körmökkel nem tudott mit kezdeni. Tartott tőle, hogy ez fogja elárulni, de nem volt mit tenni.
Két hónapja aktiválódott ezen a bolygón, és gyorsan sikerült gazdatestet találnia. Az idegen a guruló dobozában közelített a kapszula felé, és roppant kíváncsi volt. Még meg is akarta érinteni őt, de aztán előbb foglalta el a központi szervét, mint hogy az érintkezéssel törődtek volna.
A központi szervre való rákapcsolódás nagyon könnyen ment, és hamarosan összehangolták a gondolataikat.
A gazdatestet Adele-nek hívta a többi idegen, és a faj szaporításában a befogadó-kihordó szerepet töltötte be. Vigyázni kellett rá, így végrehajtott rajta néhány javítást: a fejrészen kinövő szaru egység idegesítően hullott, így megvastagító és megtartó enzimeket küldött rá. A mozgató egységek becsatlakozásánál fölösleges tápanyag- tartalékok halmozódtak fel, ezektől nehezebb volt megszabadulni, de némi enzim- lökettel végül sikerült. Az izmok általános feszességén is javított jócskán. Adele létfenntartását fokozatosan állította át a régi táplálékokról a számára is értékes anyagokra.
Az egyetlen gond a hordozó egységeken lévő köröm volt: ezen megjelentek az ő színei, az otthonára oly jellemző, és olyan kedves kék és ibolya. Ez az egy pont volt, ahol nem volt tökéletes az álca, mégis szeretettel nézte időnként a körmeit, és arra gondolt: talán egy napon, az ő ivadékai majd visszatérhetnek oda. A háborúnak egyszer vége lesz, a mindent leigázó sárgavérűek kifogynak a tartalékaikból, a lila bolygó regenerálódik, és újra élhető lesz.
Egy hónap elteltével már otthonosan mozgott ezen a bolygón, Adele pedig készségesen megosztotta vele minden gondolatát. Így megtudta, hogy az ivadék nemzéshez szükség van az úgynevezett "férfira" is. A vadászat ekkor vette kezdetét. Örömmel vette észre, hogy a javítások, amiket Adele-en végzett, a férfiak szemében is vonzóvá tették őket. Az Andrew nevű példány házhoz jött, mert nem értette, miért nem jár be Adele mostanában valami munkahely nevű épületbe. Adele főnöknek szólította, és meg akart hunyászkodni, de ezt nem engedhették meg maguknak. Ezért átvette az irányítást:
- Helló Főnök! Tudja, azért nem voltam melózni, mert ezt nem bírom tovább! Akárhányszor magára nézek, elveszítem az eszem. Ha egy szobában vagyok magával, ha csak megérzem az illatát, olyan dolgok jutnak az eszembe, hogy kimondani se merem! De most, hogy eljött... ez azt jelenti, hogy mégis érdeklem.
A férfi kíváncsian mérte végig. Nem volt elutasító, és ez jó jel volt.
- Hát, kicsi Adele, maga jól kikupálódott meló helyett. De azért az elmaradt munkáért tartozik nekem, ugye tudja?
- Leróhatom valahogy a tartozást? Drága Főnök!
- De ne itt. Tudok egy helyet, a hegyekben.
Adele jobban teljesített, mint hitte volna. A férfi végre alkalmas lesz arra, hogy megalapítsák az új nemzedéket. Létrehozhatják itt, ezen a bolygón a menedéket. A fajta tovább fog élni, távol az ellenségtől, békében. Mert ide biztos nem érnek el a hódítók, a háború.
Már távol jártak a várostól, amikor kényelmesen feltette a lábát a műszerfalra. A férfi a combjára tette a kezét, és megszorította. Felnézett a könyvből, amit Adele szórakoztatására olvasott, és belenézett a férfi sárga szemébe. Adele kiáltott fel először, mindössze egy tizedmásodperccel előbb, mint ő. Mindketten felismerték az idegent, de Adele nem tudta, hogy kivel van dolguk.
- Azt hitted, ide nem érünk el? Bár jól elrejtőztél, ezért nehéz volt detektálnunk, de most, hogy a körmeidet nézem, már nincs kétség.
A háború tehát itt is folytatódik. Az esély a békés túlélésre úgy hamvadt el, mint meteor a légkörben.

***
Ezt a történetet a második képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/113-kreativ-iras-kep-alapjan-2

8. oldal / 9

Go to top