Ez az oldal sütiket használ. Kérem, engedélyezze őket, hogy zavatalanul böngészhessen az oldalon.

A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. További információ

Elfogadom

Az Európai Uniós törvények alapján tájékoztatnom kell arról, hogy ez az oldal sütiket használ. A sütik, vagy "cookies" olyan kis fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a böngészőben, ezzel megkönnyítve és gyorsítva az oldal olvasását. Ezeket a sütiket a böngészője beállításaiban letilthatja. Ha ezt nem teszi meg, illetve ha most az "Elfogadom" gombra kattint, akkor beleegyezik az oldalon a sütik használatába.

Köszönöm szépen a megértését, és további jó olvasást!

cartoon chocolate chip cookie

Lukváry Töhamér barlangjában borongott. Nem volt ebben semmi szokatlan, mindig ezt tette. A barlang sötét volt és nyirkos, ugyanakkor megnyugtatóan meleg. Itt jókat lehetett borongani.
Töhamér valójában mást se csinált, csak merengett és sóhajtozott. Néha papírt ragadt, és leírta, ami eszébe jutott. Írt az igazságtalanságról. Írt a szegénységről. Írt a jogtalanságról. Gyakran jól és szépen. Aztán papírtekercseit gondosan összetekerte, és a fiókba süllyesztette. Esetleg a lába alá rugdosta.
Töhamér roppant szomorú volt, mert senkit nem érdekelt, amit ő írt. Pedig csodálatos volt költészete, megdöbbentőek sorai. Mégse jött soha senki a sötét és nyirkos barlangba, hogy megdicsérje őt.
Néha a szél felkapott egyet-kettőt a lába körül összegyűlt tekercsek közül, és kifújta a napra. A sugarak szépen felragyogtak a fehér papíron, és megcsillantották a tintát. A katicabogarak és a hangyák vígan mászkáltak rajta, míg végül egy-egy madár felhasználta a puha anyagot, hogy fészkében jobban melegedjenek a kis fiókák.
Lukváry Töhamér időnként megszólította az isteneket. Az ő isteneit, akiket rajongásig tisztelt. Tőle messze laktak ezek az istenek, és roppant módon elfoglalta őket saját nagyságuk, és annak fenntartása. Valójában jóindulatú istenek voltak, de nekik se volt könnyű a helyzetük: mindig újabb és újabb istenek érkeztek, és könnyedén a Tartaroszban végezhették, ha nem figyeltek. Így hát ritkán hallották meg Lukváry Töhamér sóhaját. Néha egy-egy dícsérő szót azért juttattak neki, de hát többre igazán nem futotta az erejükből.
Lukváry Töhamér ilyenkor a fellegekben járt. Napokig elfelejtett borongani is, és merengés helyett megkockáztatott némi álmodozást is. Aztán megkordult a gyomra.
Eleinte mérges volt az éhségre, aztán megszokta azt is. Hiszen ez dicsőség. Hallotta, régen az istenek is éhezve kezdték. Ez lesz a jó út, az éhezés vezet az istenséghez! És ilyenkor boldogan tovább borongott. És megerősödött hitében: minden elnyeri a maga jutalmát, és ezért nem kell tenni semmit! A valódi érték majd feltör, mint a búvópatak! Csak meg kell szenvedni érte.
Egy szép napon egy ember tévedt a barlangba. Teljesen véletlenül, hiszen Töhamér barlangjának bejáratán semmi se jelezte, hogy itt valami történik, valaki szenvedésből épít falakat. A gyanútlan látogató Töhamérra villantotta zseblámpáját.
- Kérem tegye el! Ez túl világos! Egyáltalán, kicsoda maga?
- Elnézést kérek! - mivel udvarias volt a látogató, a földre irányította a fényt. - Olvasónak hívnak.
- Miféle szerzet maga? Mit akar tőlem?
- Magam sem tudom... Jé, mi ez itt a lábánál? Talán egy novella?
- Hozzá ne nyúljon! Maga ezt úgyse értheti meg!
A látogató azonban már felvette a papírost, és a lámpa fényénél olvasni kezdte.
- Dehát ezt érdekes... Hmmm... mond vele valamit. Tudna nekem még ilyet adni?
- Hogy képzeli? Az istenek szerint ezek még nem érettek meg a nyilvánosságra! Nekem tökéletes minőséget szabad csak a napvilágra hoznom! Faragatlan tuskó!
- Ez esetben elnézést kérek. A viszontlátásra.
Így hát Lukváry Töhamért magára hagyta az Olvasó. Többet nem zavarta senki.
Életét éhezve, magányosan, egy borongós sóhajjal zárta be. Boldog volt.
Rajta nem segíthetett senki.

Ennek a történetnek az előzményét itt olvashatod: Hívás

***

Pircsinek elege volt az egészből. A hetediknek éppen két napja lett vége, a többiek a suliból már szétszéledtek, Réka, a legjobb barátnője persze már a Balatonon. Csak neki kell megvárnia a bizonyítványosztást. Ez milyen genyaság már, minek itthon maradni, úgyis tudja már mindenki, mi lesz azon a papíroson. Harmincöt fok van, már most, júniusban, minek még a jövő héten fehér blúzt meg sötét szoknyát húzni! És ráadásul a nagyi vigyáz rá. A nagyi, aki totál elfelejt mindent, össze-vissza mászkál. Most is magára hagyta, valamiért lement a parkba. Biztos pletykál a többi mamikával.
Csak egy dolog éltette, a köldökzsinór, ami összekötötte a normális élettel, a többiekkel, a haverokkal. A net. Egész nap a mobilt leste, hogy merre jár Réka, mit csinált Márti. Nyomták a chaten, a közösségi hálón. Persze a többiek nem lógtak annyit a gépen, a Balatonon jobb dolga is akad az embernek, de Pircsi szinte elepedt már a normális társaságért.
Most is elővette hát a telefonját, de csak az üres képernyő fogadta.
- Afffene!
Ledobta a wifi. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni a jelszóra, de nem ment. Piros mama mindig olyan hülye jelszavakat talált ki, két napja megmondta, de nem írta fel sehová. Valami mesés dolog volt, de pontosan mi is...? Róka koma 55? Vagy Hófehérke 58? Az ötvenvalahány biztos, tiszta kiakasztó, minek rakja bele valaki a korát a wifi jelszóba is, mint Piros mama?
De Pircsi hiába próbálgatta, sehogy se találta el a megfelelő karaktersort.
- Nnna, ebből elég volt, lemegyek!
Pircsi belebújt a szandáljába, és lecsattogott a harmadik emeletről, hogy megkeresse a nagymamáját. Ő biztos tudja a jelszót. Kezét kellemesen hűtötte a vaskorlát, a lépcsők és a falak hideget leheltek felé. Kezdte magát egész jól érezni, amikor kinyitotta az üvegajtót, és megcsapta a fény és a meleg.
kreatív történet Pircsi meseEgy pillanatig elvakult, de aztán továbbment, le három lépcsőt, aztán jobbra, a park felé. Már fejből is tudta az utat, anya gyakran küldte át Piros mamához, hiszen egyedül nevelte őt. Becsukott szemmel is végig tudott volna menni a négyemeletes házak között, amik persze anyukája gyerekkorában még marha modernek voltak, de most az egyetlen szépséget a kis lakótelep körül megnőtt fák és bokrok adták. Meg a park, a házak végében. Ahol Piros mama szokta az újságot olvasni, vagy pletykálni, vagy ki tudja, mit csinálni.
Pircsi szeme még nem szokta meg a kora délelőtti verőfényt, amikor kilépett a házak közül, de meg mert volna esküdni rá, hogy Piros mama hátát látja, ahogy egy nagy kutya után sétál.
"Kié ez a hatalmas kutya?" - gondolta. - "És egyáltalán, mit akar Piros mama egy kutyával, soha nem engedte, hogy háziállatot tartsanak, még a húsvéti csirkéket is el kellett ajándékozni vidékre, pedig Rékáék megtarthatták, még vagy nyolc évig élt a Pipi, és tök jó fej tyúkként, szívinfarktusban halt meg végül."
Pircsi a nagymamája után akart igyekezni, de ekkor valami villanást látott a két fa között, és ott, ahol az előbb még Piros mama volt, most egyszerűen senki se állt. Az egész park üres volt.
Pircsi megdöbbent, még a szemét is megdörzsölte.
"Na jó. Biztos elvakított a fény, és valaki mást láttam. Vagy senkit. Viszont akkor hol a Mama?"
Pircsi rosszkedvűen fordult volna hátra, hogy az ABC felé keresse nagymamáját, amikor a szeme sarkából megint azt a furcsa villanást vélte látni. Visszafordult, és leesett az álla. A két fa között ugyanis ott állt két személy. Nem nagyon tudta, hogyan nevezze őket, mert ilyet még sose látott élőben.
"Atyám, filmet forgatnak itt, vagy mi?" - villant be az agyába, és ösztönösen behúzódott a bokrok árnyékába. Belőle nem lesz valóságshow szereplő, az már tuti!
Tátott szájjal nézte az árnyékból a két alakot. Az egyik egy magas nő volt, vakítóan fehér bőrrel, ami teljesen valószerűtlenül hatott itt és most, a harmincöt fokban. A haja fekete volt, de annyira, hogy Pircsinek az jutott eszébe róla, amikor a Márti anyukájának elszúrta a fodrász a festést, és tiszta szurokszerű lett az egész haja. Csak ezé a nőé nem volt sprőd, és törött, mint a Márti mamájának. De a legfurcsább mégis a ruhája volt, mert a nő valami középkori hacukát hordott: hosszú abroncsszoknyát, és buggyos ujjú blúzt, amit egy lehetetlen, zsinóros fűzővel fogott össze.
"Hát ilyen szerkóval se nyerné meg a suliban a futóversenyt." - gondolta Pircsi.
A másik alak viszont egy férfi volt, jó izmos, szóval vele nem kötözködött volna még a nyolc béből a Bendegúz se. Sőt, ha nem fényes nappal lett volna, Pircsi biztos visszaszalad inkább a házukba. Szorosan összehúzott sűrű szemöldöke alól szúrós, mindenen áthatoló tekintettel vizsgálgatta a környezetét, mint a préda után kutató vad. Csak a ruhája tette kissé komikussá: konkrétan testhez tapadó cicanadrágot viselt, hozzá meg egy buggyos, zöld színű felsőt, ami alig takarta el a combját. De az övéről a combjára lógó tok látványától megint lefagyott Pircsi arcáról a vigyor. Ekkora tőrt eddig csak a Hadtörténeti Múzeumban látott, de élő emberen, így kipakolva még tuti nem.
Szerencsére a két alak nem vette észre őt, hanem némi habozás után elindultak a tér másik vége felé, amerre a helyi kocsma - pardon! - eszpresszó volt.
Pircsi döbbenten állt egy percig, aztán hirtelen belévillant, amit az előbb látott. Azaz Piros mama hátának a látványa, aki ugyanott tűnt el, ahonnan ez a két alak előjött.
"És ha a Mama bajban van?" Pircsi egy pillanatig se gondolkozott tovább. Sietős léptekkel vágott át a parkon, és határozottan lépett oda, ahol legutóbb még a nagymamáját vélte látni. A két fa között aztán furcsán megremegett a levegő, majd a következő lépés után Pircsi megbotlott, és gurult, gurult lefelé egy dombon. A föld kemény volt, de a fa, ami megállította végül, még keményebb volt. Pircsi nem értette. Hiszen akár becsukott szemmel is végig tudott volna sétálni a környéken. És nem emlékezett arra, hogy bárhol volna lejtő, vagy domb. Legfőképp a két fa között nem volt semmi. Neki most a parkban kéne sétálnia, a kopárrá aszott fűszálak között.
Fölnézett.
Feje felett sűrű tölgyfák vontak árnyékot, azon túl pedig azúran kéklett az ég. Lába alatt a fű élénk smaragd színekben zöldellt.
Pircsi kétségbeesetten nézett körül. Egyetlen gondolat forgott a fejében:
"Hová kerültem???"

***
A történet folytatódik, kattints ide: Segítség

 

Ennek a történetnek az előzményét itt olvashatod: Elmenni

Persze iszonyatos botrány kerekedett az óvodai szökésből. Julía nem is értette: hiszen nem is ment világgá, csak haza.
Szépen végigsétált az utcán, el a kapujukig, ott eltolta a fakerítésen a reteszt, és már bent is voltak. Tomka hűségesen követte, és az se zavarta őket, hogy senki nem volt otthon. Játszottak egy kicsit Bolhással, a nagy fekete kutyával, aztán hátra mentek, a baromfiudvarba, és a délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy a tyúkokat csoportosították. Szerették volna külön helyre ültetni a barnákat és a fehéreseket. Persze, a tyúkok ezzel nem értettek egyet, így aztán folyton össze-vissza futkostak és repkedtek. Julía és Tomka pedig utánuk, hangosan kacagva fogócskáztak és kergetőztek órákon át. Kicsit meg is éheztek, úgyhogy végül a kert zugában méltóságteljesen kúszó szederbokor mögé másztak. Ott hátul még volt néhány érett szem, azokat eszegették, csöndesen pihentek.
Így történhetett, hogy a keresésükre induló felnőttek először nem is találták meg őket. Csak amikor már hűvösödött az este, akkor kaptak észbe, és indultak el a házba. Egyedül nagymama volt otthon, aggódó tekintettel ölelte magához a két gyereket.
- Jaj, te lány! Nem bírok az erőddel! - motyogta maga elé. Aztán kiszaladt az utcára, és kiabálni kezdett.
- Gyüjjenek visszaaaaa! Megvanaaaak!
Csizmás, elemlámpás szomszédok árasztották el a házat, hümmögve nézegették a két gyereket. Nagymama vízzel és pálinkával köszönte meg a segítséget, a gyerekek pedig csöndesen és fáradtan ültek a kis kanapén a konyhában. Aztán megjöttek Tomka szülei, és sírva ölelgették a fiacskájukat.
- Hogy jutott eszedbe ilyesmi? Drága fiam, halálra idegeskedtem magam! Nem szabad az óvodából elszökni, hallod! Ugye, nem a te ötleted volt? - Tomka anyja furcsa pillantással vizslatta Julíát, de ő már olyan álmos volt, hogy nem nagyon érdekelte, mi történik körülötte. Sajnálta, hogy elviszik Tomkát, így hát egyedül fészkelte el magát a kanapé sarkában.
Megjött apa is, csizmája sáros volt, tekintete zaklatott, haja zilált. Nem szólt egy szót sem, csak némán megölelte Julíát. Szeme sarkában egy apró könnycsepp ült, de ezt csak közelről lehetett látni, csak Julía vette észre.
- Apa, ne sírj. Olyan jót játszottunk! - Julía édesen mosolygott apjára. Mostanra már teljesen mulatságosnak találta, hogy a felnőttek ennyit szaladgálnak. Pedig ők rendesen hazajöttek, nem csináltak semmi rosszat. Kis kezével belenyúlt a zsebébe, és egy félig megnyomorgatott szedret vett elő.
- Tessék apa, neked szedtem. Az utolsó szem volt a bokron.
Apa ránézett a tenyerére, aztán vissza, a kékes-zöldes szemekbe. Julía látta, hogy megérti. Hogy hol voltak ők egész délután, és hogy miért nem találták meg őket. Akkor végre apa szája lassan mosolyra húzódott, és megsimogatta a haját.
tollpihés tyúkEbben a pillanatban vágódott ki a konyha ajtaja.
- Jó estét. Hát megkerültek ezek a kis gonosztevők! - Krisztina néni hangja visszahangzott a konyhában. - El kell, hogy mondjam, pályafutásom során még soha nem találkoztam ilyen mértékű engedetlenséggel. Már beszéltem Tomka szüleivel, mondták, hogy a fiuk csak ezt a lányt követte. Hozzáteszem, az óvodában se együttműködő a kis Julía, nagyon sok gondom van vele. Ezek után ugye nem várják el, hogy felelősséget vállaljak érte? Az óvoda vezetése össze fog ülni, és megtárgyaljuk a gyermek ügyét, efelől biztosak lehetnek!
Apja lassan emelkedett fel a kanapé mellől, és csöndesen szólalt meg.
- Üdvözlöm, hölgyem. Köszönjük, hogy így aggódik a lányomért. Remélem, akkor is így fog aggódni, amikor az óvoda vezetése előtt megkérdezem, vajon hogyan lehetett az, hogy nem egy, hanem két kisgyerek tudott észrevétlenül eltűnni az Ön felügyelete alól. És az mégis hogy lehetett, hogy az eltűnést észre se vette, csak amikor a gyerekekért mentünk délután?
- Az óvoda vezetése minden részletet figyelmbe fog venni. Azt is, ahogy maguk nevelik ezt a gyereket. Most is tiszta piszok és maszat!
- Az óvoda vezetése figyelembe fogja venni az Ön viselkedését is? Vagy inkább eltekintünk a vizsgálattól?
- Nos... azt majd meglátjuk! Majd meglátjuk!
- Most, ha megengedi, megmosdatnám, és lefektetném a kislányom. Fárasztó napunk volt. Mindannyiunknak, igaz?
- Fürdetgesse csak, de attól még a lelke nem lesz tisztább. Inkább nevelnie kéne ezt a gyereket. A viszontlátásra!
Krisztina néni a kilincs felé nyúlt, hogy elmenjen. Ekkor Julía furcsa, csiklandozó szikrát érzett a pocakjában, és kacsintani támadt kedve. Krisztina néni az ég felé szúrta orrát, úgy indult kifelé, nyilván csak ezért volt, hogy a küszöbben annak rendje és módja szerint megbotlott. De úgy, hogy a szoknyája égnek libbent, két karjával pedig pontosan úgy hadonászott, mint délután a tyúkok a szárnyukkal a baromfiudvarban. Még kárált is hozzá! Apa gyorsan becsukta az ajtót mögötte, és csak ekkor tört ki belőlük a visszafojtott nevetés.

Azon az estén Julía nem tudott a saját ágyában aludni. Átmászott hát nagymamához. Nagymama nem rendes paplant használt, hanem nagy, régimódi tolldunyhát. Szeretett a pihék között szuszogni Julía, és szerette nagymama szuszogását hallgatni. De ezen az éjjel nagymama suttogott is neki. Mesélt a fákról, a füvekről, katicabogarakról. És mesélt arról, hogy vannak olyan lányok, akik többet tudnak másoknál. Akikben ott lakozik egy pici szikra, és ha ügyesek, segíthetnek ezzel a szikrával másokon is. De vigyázni kell, mert sokan megérzik ezt az erőt, és félnek tőle. Ezért jobb, ha titokban marad a kis szikra, mert a békesség a legfontosabb. Hogy szeretetben éljenek. Sok hasonlót duruzsolt még nagymama azon az estén Julía fülébe, de a hosszú nap után a kislány végül már semmi másra nem tudott figyelni, csak hangok lágy zsongására, és arra, hogy az ágy mintha lágyan ringatózna alatta. Így süllyedt mély, pihentető álomba a tollpihék alatt.

 

(Foto Copyright: khunaspix / 123RF Stock fotó)

Julía nem bírta tovább. Nem tehetett róla, menni kellett. A nagymamához, vagy apához, bárhová, csak innen el.
Mikor megszületett, az édesanyja elment. Sose értette, hová, de mindenki azt mondta, szomorkás arccal: elment. Hát, most majd ő is elmegy. Mindenki szomorú lesz, aztán teszik tovább a dolgukat.
Apa soha nem válaszolt semmire, mindig csak hümmögött, és szomorúan nézett rá. Nagymama azt mondta, azért, mert ő annyira hasonlít anyjára. Aki elment.
Csak nagymama ölelte át, de aztán ő is elárulta. Ráadta a szép ruhát, a haját lassan fésülte, befonta és masnit is tett bele. Kézen fogta, és úgy vezette, mintha valami ünnepségre mennének. Mintha valami szépséges és kedves dolog várna rá.
Aztán nyílt az ajtó, és ő meglátta a sok gyereket. A legtöbbjüket ismerte, hiszen mind a faluból voltak, de azért akadt egy-két idegen. Vagy olyan, akit nagyon is jól ismert, de nem szeretett volna vele együtt lenni, nemhogy játszani.
- Jó napot kívánok! Megérkezett Julía. No, köszönj szépen, drágám! - hallotta nagymama hangját. De az ő torkán egy szó se jött ki, mert meglátta az egyetlen felnőttet a szobában.

Julía akkor már valamicskét sejtett az erejéből. Nem volt különösen szép, vagy káprázatosan csinos. Nem volt kedvesebb, mint amennyire elvárták azt tőle. Egyszerűen csak ráemelte kékes-zöldes szemét az emberekre, és azok csak csöndben néztek vissza rá. A fiúk és a bácsik pedig néha teljesen megváltoztak, és buta dolgokat csináltak ilyenkor. Ha például azt monda: "csokit szeretnék", és így nézett közben, hamarosan előtte volt egy tábla csoki. Néha viszont kellemetlen helyzetek adódtak, mint amikor az egyik játszótársa folyton követte, és a házuk előtt ült egész délután. Hiába küldte el, nem ment, csak amikor este a szülei elvitték, porosan, koszosan, ahogyan az árok parton ülve találták.

Erre a nőre azonban hiába nézett. Tekintete hideg volt, mint a kő, arcbőre száraz és merev. Pengeéles mosollyal közeledett az ajtóhoz.
- Szerbusz, kislányom! Gyere beljebb! - és megmarkolta Julía kezét. Szoros volt a fogása és kemény. Tudta, hogy ő már innen nem szabadulhat, és nagymama puha kezéből kicsúsztak apró ujjacskái, az ajtó pedig becsukódott. A nő akkor szembe fordult vele. Arcán még mindig ott ült az a furcsa, öröm nélküli mosoly, de a szeme most már megcsillant, ahogy azt mondta:
- Krisztina néni vagyok. Itt nekem fogsz szót fogadni. Meg ne próbálj semmi trükköt, te kis boszorkány!
Nem nagyon értette, miért viselkedik vele így ez a néni, de azonnal érezte, hogy most csöndben kell lennie. Többet nem is szólalt meg, soha, amikor az óvodában volt. Csak némán figyelt, és várta, hogy leteljen a nap, és apa vagy nagymama érte jöjjön. Akkor újra mert mosolyogni, sőt, néha kacagott is.

Aztán egy napon meglátta Tomkát, ahogy egy katicabogárral játszott. A katicát az udvaron találhatta a fiú, és egyik kezéről a másikra sétáltatta. Julía csöndben nézte, aztán szégyenlősen elmosolyodott. Tomka elkapta a pillantását, és lassan kinyújtotta felé a kezét. A katica átmászott Julía kezére, és ott körözött tovább. A kislány és a kisfiú pedig csönden nézték egymást, és mosolyogtak.
- Köszönöm. - ez volt az első szó, amit Julía kimondott az óvodában.
- Ti mit csináltok ott? Pfúj, egy undorító bogár! - Krisztina néni csontos keze könyörtelenül csapott le Julía tenyerére. De nem az erős ütés volt az, amitől eleredtek a kislány könnyei, hanem a katicabogár szétroncsolt testének látványától.

Aznap nem tudta kivárni az estét, amikor érte jönnek. Egy csöndes pillanatban, amikor Krisztina néni nem rá figyelt, elindult megállíthatatlanul a kapu felé. Csak Tomka követte némán, mint egy hűséges kutya. Akkor se álltak meg, amikor a kilincs nem engedett a nyomásnak. Gondolkodás nélkül másztak fel a kapu tetejére, majd át rajta, ki, az utcára.

Julía arca felragyogott. Végre szabad volt! Egy katicabogár dongott át az utcán, és a haján szállt le. Így indult el első útjára, a szívét követve, sarkában egy fiúval. Akkor még nem sejtette, hogy nem ez lesz az első alkalom, amikor mennie kell.

 

Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/206-kreativ-iras-kep-alapjan-35

 

Háromszor hárman voltak.
Kilenc tanonc várta, hogy átléphesse Varázsország küszöbét.
Előttük a csaknem teli kehely, benne minden titkos hozzávalóval: teliholdnál gyűjtött csigakacajjal, délben elsírt kolibri könnyel, évszázadok alatt hegyi patakban apróra koptatott kavics őrleményével, hajnalban talált ördög-pata nyommal, pontos oktogont formázó pókháló-szövettel, a legfinomabb pille-sóhajjal, varangyos béka ebéd utáni brekegésével, és még számtalan, gondosan összegyűjtött aprósággal.
Volt, aki évek során szedte össze a hozzávalókat, és volt, aki csak pár nap alatt. Volt, akinek könnyen ment, és akadt, akinek sokat kellett várnia, vagy váratlan akadályokat leküzdenie, mire minden összetevő meglett.
De tudták, ez még nem elég. Varázsországba csak az léphet be, akinek teljesen teli lesz a kelyhe, és úgy hörpinti fel az italt, egyszerre. És mindegyikük kelyhéből hiányzott még egyetlen egy csepp.

kreatív varázsló kehellyel egy csepp

Ott volt a kedves, aki a fesztelenséget, a laza táncot várta Varázsországban.
Volt, aki már megpróbálta másképpen, száz nyelven, de még nem találta meg a valódi nyitját a titkos országnak.
Ott volt a bölcs, aki maga se vette észre, hogy az évek során mindig is nála volt a kehely, és hogy már mennyi hozzávalót gyűjtött bele, míg könnyedséggel sétált a világban.
Volt olyan tanonc, aki keménynek látszott, de mélységéből képek zuhataga ömlött elő, és elmosott mindent, ami eddig sziklának látszott.
Volt pimaszul merész, aki még nem tudta, vajon eljut-e valaha is addig a pontig, ahol álmaiban már járt, de tudta, Varázsország kapujához még meg kell tennie egy pár lépcsőt.
Volt köztük olyan is, aki már megjárta Varázsországot, egyszer már fenékig kiitta a kelyhet, annak minden felszabadító erejével és keserűségével együtt. Vágyott is, meg nem is vissza oda, ahol annyi minden várta, de még maga se tudta, vajon képes lesz-e újból kiüríteni a varázsitallal teli serleget, hogy a csodát ismét élvezze.
Volt, akit mindenki biztatott, de még félt. Nem tudta, hogy a lelke mélyén milyen erők rejlenek, és hogy képes előbányászni, és a fényre hozva, mindenkinek megcsillantani a kincseket. Mert ami a mélyben szénnek tűnik, a felszínen gyakran gyémántnak bizonyul.
Ott volt az a tanonc, aki már többször megkörnyékezte Varázsország kapuját, de a valódi kulcsot sose lelte meg. Szívós kitartásával, őszinte keménységgel járta az utat, és egyre tisztábban tudta, merre kell mennie.
És végül ott volt a kristálytiszta tanonc, akinek lelke mégis erőt és mélységet árasztott. Neki éppen a merészség hiányzott még, hogy valóban odaérjen Varázsország területére.
Kilencen voltak hát, és várakozva néztek az ősz, öreg varázslóra. Várták, hogy megmondja, mi lesz az az utolsó hozzávaló, mi lesz az utolsó csepp, ami még hiányzik a kehelyből.
A varázsló elmosolyodott, és azt mondta:
- Az utolsó csepp, ami még hiányzik, hogy átléphessétek Varázsország kapuját, ti magatok vagytok. Nektek kell megtalálnotok, magatokban azt az aprócska összetevőt, ami teljessé fogja tenni a varázsitalt. Most tehát nincs más dolgotok, mint eldönteni: valóban át akarjátok lépni Varázsország kapuját? Ha igen, tegyétek hozzá azt az egy cseppet. Higgyétek el, már ott van, nálatok.
A tanoncok egy pillanatra megremegtek a szavak hallatán, aztán mindenki a kehely felé fordult.

A varázsló pedig csöndes mosollyal várt.
Vajon ki lesz az első, aki megtölti, majd fenékig üríti a kelyhet?

(Foto: Marion Z. Skydancer)

3. oldal / 9

Go to top