- Nem megyek. - mondta Piros mama, és egy konok mozdulattal előre bökte az állát.
- Kérlek. Most tényleg baj van, és csak te segíthetsz.
Piros mama úgy tett, mint aki az újságot bújja. Igyekezett tudomást se venni a jövevényről. A bozontos szemöldök alól kérlelő szemekről. A szőrős pofán megjelenő esdeklő kifejezésről. A mancsról, ami tiszteletteljes távolságból nyúlt felé. Az illendően behúzott farokról. A farkas vad és szabad erdei illatáról, amely alattomosan kúszott az orrába.
- Mit képzelsz! Nem vagyok már kislány! - morogta a fogai közül Piros mama, és igyekezett koncentrálni az újságra.
- Tudod, hogy ott frissebb leszel. - csöndesen és behízelgően jött a válasz.
- Éppen ez az! A múltkor is majdnem ott ragadtam. Abból pedig semmi jó nem származik.
- Vigyázunk rád.
- Megmondtam. Nem megyek.
A farkas lehajtotta a fejét. Ő is büszke volt, nem volt könnyű kérnie.
- Jól van. Nem tudom, tudok-e jönni többé. Ha mégis meggondolnád magad, üzenj álmodban.
- Jó. Pfff. - fújtatott Piros mama. Neki soha nem ment ez az álomban üzenős módszer. Onnan mindig kapott üzeneteket, de visszafele már nehezebb volt a kommunikáció. Napok óta rémes álmai voltak, tulajdonképpen már várta is, hogy jöjjön Farkas, mégis meglepődött, hogy pont itt, pont most találkoztak.
- Akkor... Ég veled. - szólt a halk morranás, és Farkas hátat fordított.
- Viszlát! - mondta könnyedén Piros mama, és az újságra tévedt tekintete. Alig hallotta a könnyű farkas tappancsok neszét, ahogy a másik megfordult, és elindult. Elolvasta az egyik főcímet: "Nem kell a világ összes pénzét a bolygó megmentésére költeni". Aztán odább siklott a szeme: "Ezért nem lesz nyugdíjunk". Piros mama lecsapta az újságot.
- Várj.
A farkas hallása jó volt, azonnal megállt, és kérdően pillantott vissza.
- Elmegyek. Mutasd, ezúttal hol az átjáró.
- Tudtam, hogy nem fogok benned csalódni.
- Bah! Fogsz még te csalódni! Mit akarsz egy magamkorú banyától! - azzal tőle telhető fürgeséggel indult Farkas után.
Az átjáró nem volt messze, és különösebben el se rejtették. Két fa törzse között figyelt fel Piros mama a furcsán remegő levegőre, az egészet csak egy poros bokor takarta. "Tényleg sürgős lehetett, ha ennyire gondatlanul választották ki a helyet."- gondolta magában. Némán lépdelt Farkas után, ahogy már annyiszor a sok-sok év alatt. De hiába a megszokás, hiába annyi alkalom, lábujjától a haja tövéig elfogta a bizsergés most is, ahogy egyre közelebb érkezett a másik világ kapujához. Aztán átléptek, és egy csapásra eltűnt az ízületek sajgása, az izmok lassúsága, a szem fáradt homálya. Piros mamát eltöltötte az izgalom és a boldogság, hogy megint itt lehet.
Nem ő volt, aki először észre vette. Farkas torpant meg, és szimatolt a levegőbe, ínyét rosszallóan felhúzva. Akkor Piros mama is megállt, és körülnézett.
A Kerek erdő szélén érkeztek meg, és innen jól lehetett látni a falut. Csöndesen bújt meg a völgyben, körülötte smaragdszínben pompáztak a legelők és olajos mélységben zöldelltek a túlsó hegyoldal erdői. A házfalak ragyogóan fehérlettek, a cserepek csillogóan piroslottak. Már amelyiket nem borította be a füst. A tűz a falu végén indult, néhány háztól, és az alattomos, szürke köd folyamatosan kebelezett be egyre több és több házat.
- Az őr! - Farkas felvakkantott, és kutatni kezdett a bokrok között. Piros mama összevonta a szemöldökét, és fürgén követte barátját a bokrok közé. Egyszerre látták meg a kismalacot. A malac ikreket mindig mindenki összekeverte, mert egyformán rózsaszínűek és gömbölyűek voltak. Egyedül Piros mama tudta megkülönböztetni őket. Már akkor is képes volt rá, amikor még kislány volt, és mindenki csak Piroskának hívta. Most is felismerte a kábán fekvő testet. Péter volt, a legkisebb, aki kőböl építette a házát.
- Peti! - rohant oda hozzá, és feltámasztotta a fejét. A malac résnyire nyitotta a szemét. Öröm csillant meg benne, ahogy meglátta az idős asszonyt.
- Hát eljöttél... Próbáltam őrizni az átjárót. De sokan voltak. Bocsáss meg...
Piros mama agyában veszettül kavarogtak a gondolatok. Az átjáró titkát csak néhányan ismerték. Félelmetes veszélyt jelentett volna, ha akárki szabadon járhatna-kelhetne a két világ között.
- Ki volt az? Ki tette ezt veled, Peti? - hangja elfúlt. A barátai odaát lassan mind elhagyták. Az itteniek mindig kitartottak, a maguk bolondos-varázsos módszereivel mindig visszavárták őt. És mégis, most az egyikük a karjában feküdt, és alig lélegzett.
Péter malac még egyszer összeszedte erejét, és mély levegőt vett.
- Hófeh...
Pillái megremegtek, és egy pillanatra megmerevedtek. Aztán egy lassút sóhajtott, és nem tudott ellenállni a varázslatnak, ami minden mesehőst elér egyszer. Mély, álomtalan álomba ájult.
Piros mama kétségbeesett dühvel nézett össze Farkassal. Ennek nem lett volna szabad megtörtnénnie, míg a világ világ és még hét nap se! Hogy történhetett ez? Vajon valóban meglelte valaki az átjárót? És jól értette volna a malac utolsó szavát? Vagy csak a képzelet játszott vele?
Orrába ekkor ért el az égett házak szúrós szaga. Piros mama így értette meg, hogy Farkas nem hiába hívta.
Meseországban valami nagyon nem volt rendjén.

***

A történet folytatódik, kattints ide: Zuhanás

***

Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/183-kreativ-iras-kep-alapjan-22