Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király és egy királyné.
Mindenük megvolt, amire csak vágytak: szép országukban dús legelők, aranyló búzamezők, kék vizű folyók táplálták a boldog embereket. A király pedig igazságosan uralkodott, s az összes szomszéd ország csak csodálta és irigyelte a gazdagságot. Aki csak látta a királyt és a királynét, mind azt mondta: "Ezeknek aztán mindenük megvan!"
Csak egy hiányzott a király és a királyné boldogságához: nem volt gyermekük.
Hiába a szép ország, hiába a mérhetetlen gazdagság, hiába az emberek kedvessége, a király és a királyné mind egyre csak szomorkodott, búslakodott.
Egy napon aztán, amikor a király éppen az erdőben vadászott, nagy jajgatást hallott az ösvényről. Ahogy közelebb ért, meglátott egy iciri-piciri emberkét, az jajgatott. Hát hogyne jajgatott volna, mikor egy nagy fa pont az ösvényre dőlt, és az iciri-piciri emberke lába beszorult a fa alá.
A király egy percig se gondolkodott - mondom, igazságos király volt - egyből leugrott a lováról, nekifeszült a fának, és odább tolta azt.
Az iciri-piciri emberke erre azt mondta:
- No te király, jó tett helyébe jót várj! Tudd meg, én az erdei manók királya vagyok, és hatalmamban áll, hogy egy kívánságodat teljesítsem.
A király hitte is, meg nem is, hogy valóban a manók királyával találkozott, de gondolta: veszíteni valója nincs. Így hát előadta a kérését, hogy ő bizony, semmi másra nem vágyik, csak egy gyermekre.
- Egy cseppet se félj, király, csak menj haza, s rendben lesz a kívánságod!
Ahogy a király hazament, a királyné futott eléje már a palota lépcsőin, s úgy újságolta: gyermeket vár!
A királynak és a királynénak hamarosan meg is született a kislánya. Gyönyörű gyermek volt, aki csak látta, csodálta. A király és a királyné is annyit csodálta, annyit babusgatta, hogy közben meg is feledkeztek az országukról. Csak azzal törődtek, hogy mire a kis királylány felnő, az övéké legyen a legszebb, leggazdagabb birodalom. Szép országot akartak a királyleányra hagyni örökségül. Addig-addig gyűjtögettek, hogy már a régi igazságosságról el is feledkeztek. Az adókat egyre emelték. A vizek, erdők javait mind maguknak követelték. A kincsek csak gyűltek, gyűltek a kamrában és a palotában, de az ország közben egyre szomorúbb és kietlenebb lett.
A kis királylány eközben szépen cseperedett, és egyre szebb és bájosabb lett. Aki csak látta, megcsodálta pirosló arcát, kék szemét. De a legfőbb éke dús haja volt, mely valódi arany fényben csillogott.
A királylány alig múlt négy éves, amikor egy napon éppen a palota selymesen zöld füvű kertjében labdázott. A labda azonban kipattant a kezéből, be a sövény közé. Mit tehetett a kis királylány? Utána mászott. Ahogy a sövény közül kinézett, a szája is tátva maradt.
Mert a palotán kívül bizony már nem volt zöldellő a rét, nem volt arany a búzamező. Száraz és kopár volt a föld, mint amit elátkoztak. A folyók medrében alig csordogált egy kis víz, a föld poros volt, csak a gazok bírtak megkapaszkodni egy-egy repedésben.
A kis királylány ekkor észrevett egy iciri-piciri emberkét a sövény mellett. Ő is szomorúan nézte a király birodalmát.
- Jó napot kívánok! - köszönt illendően a kis királylány. - Miért ilyen poros itt a föld? Miért ilyen száraz itt a folyó medre? És miért vagy ilyen szomorú?
- Jó napot neked is, királylány! Azért ilyen poros a föld, azért ilyen száraz a folyó, mert nem törődnek velük. A király és a királyné csak a kincsekkel foglalkoznak, nem érdekli őket már az országuk.
- Ó jaj! - kiáltott fel a kis királylány, amikor meghallotta, hogy mindennek az okozója az ő édesapja és édesanyja. De mivel arany szíve volt, hát rögtön azt kérdezte:
- Hogyan lehetne itt is minden olyan szép, mint a palotában?
Az iciri-piciri emberke ennyit mondott:
- Látom, helyén van a szíved, királylány. Tudd meg, hogy te vagy az egyetlen, aki helyre hozhatja az országot, de nagy ára van annak. Menj, és vágd le az arany hajad, és szórd a szélbe. Ha ezt megteszed, újra kivirul az ország is.
Azzal az iciri-piciri emberke, mintha a föld nyelte volna el, úgy eltűnt.
A kis királylány megörült: hiszen ha csak ennyit kell tenni, ő megteszi bátran! Futott, szaladt vissza a palotába, egyenesen a trónterembe. Ott találta az öreg királyt, éppen a katonáival tanácskozott.
- Édesapám, édesapám, vágjuk le a hajamat!
De az öreg király csak bosszúsan nézett a lányára:
- Ugyan, miket beszélsz? Hogy vágnánk le a hajad, mikor mindenki a csodájára jár?
- Édesapám, kérlek, vágjuk le a hajamat, hogy meggyógyuljon az országod!
- Az országom nem a hajad fogja meggyógyítani, hanem a háború, amit éppen most tervezek. Nézd csak, gyorsan rajtaütünk a szomszéd királyságon, így az ő kincseik is a miénk lesznek!
- Ne menjen háborúba édesapám! Csak a hajamat kell levágni!
- Ej, ehhez még nem értesz, kicsi vagy te! Most hagyj békén, a hajadat pedig megtiltom, hogy levágd!
Elszomorodott a királylány. De eszébe jutott édesanyja, a királyné. Éppen a komornáival beszélgetett egy fényes teremben, ott talált rá a kis királylány.
- Édesanyám, édesanyám, vágjuk le a hajamat!
- Ugyan, miket beszélsz? Hogy vágnánk le a hajad, mikor mindenki a csodájára jár?
- Édesanyám, kérlek, vágjuk le a hajamat, hogy meggyógyuljon az ország, és hogy édesapámnak ne kelljen háborúba mennie!
- Az országot nem a hajad fogja meggyógyítani. Édesapád pedig akkor marad itthon, ha jól érzi magát itt. Most is hatalmas lakomát tervezek neki, estére. Lesz sok-sok étel, ital, táncosok, énekesek. Vedd fel te is estére a legszebb ruhádat, és légy kedves hozzá!
- Ne pazaroljuk az ételt, a kincseket, édesanyám! Csak a hajamat kell levágni!
- Ej, ehhez még nem értesz, kicsi vagy te! Menj, most ezer dolgom van, a hajadhoz pedig senki nem nyúlhat, az az ékességed.
Most már úgy elszomorodott a kis királylány, hogy a könnyei is eleredtek. Így sétált, egyedül a nagy palota udvarán.
Volt a királynak egy öreg szolgálója. Ez az öregasszony már olyan régen élt a palotában, hogy még a királyt is látta gyermekként. Az öregasszony viskója a palota kertjének a végében volt, egy eldugott zugban. Elfeledkeztek róla, ahogy elfeledkeztek az ország sok-sok lakójáról is.
Ennek az öreg szolgálónak a viskójába tévedt be a kis királylány. Az öregasszony a kezét is összecsapta, amikor meglátta, hogy a királylány éppen hozzá tért be, és hogy a szépséges arcán megállíthatatlanul csurognak végig a könnyek.
- Hát te mit keresel itt? Miért sírsz, kis királylány?
A királylány pedig sírva-ríva elmesélte minden baját-bánatát. Az öregasszony végighallgatta, majd egy szót se szólt, csak elővette az öreg rozsdás ollót, és szépen, fürtönként elkezdte levágni a kis királylány gyönyörű, dús arany haját.
A tincseket pedig felkapta a szél, kifútta a viskó nyitott ajtaján, kirepítette a palota kertjéből, ki a poros rétekre. Ahol egy szál földet ért, ott - láss csodát! - kivirult a mező. Ahol vízhez ért, ott bővebben folyt tovább a patak. Ahol a kertekbe ért, ott kinyíltak a virágok, termőre fordultak a fák.
A király és a királyné is látta, ahogy az arany szálak mind szerte szállnak a birodalomban, és csodálkozva keresték, honnan jön ez a sok varázslatos arany pihe. Így jutottak el a kis viskóba, ahol meglátták a kis királylányt.
Gyönyörű, dús arany haja helyén torzsák éktelenkedtek, még fiúnak is csúnya lett volna. De arcán már csak nyoma volt a könnyeknek, helyette olyan mosoly látszott, hogy aki csak ránézett, visszamosolygott rá.
A király és a királyné pedig megértette, hogy a kincsek nem a palota mélyén lakoznak, hanem az emberek szívében.
Attól kezdve ismét igazságosan uralkodtak az országon, és boldog birodalmuk mindenki csodálta.
A kis királylány haja visszanőtt, de már nem a régi, arany fényében. Mégis ő lett a legszebb, leggyönyörűbb királylány heted-hét országban!
***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/139-kreativ-iras-kep-alapjan-10
