Flórából úgy tört fel a zokogás, mint kólásüvegből a lötty tíz mentolos cukorka belepottyantása után. Csak neki nem egyszerre ejtették a lelke tükrébe a mentolt, hanem szépen, lassan, hetek, hónapok, vagy inkább már évek óta. Gyűltek, gyűltek a kis kerek mérgek, hogy végül minden kitörjön. Siratta magányát, elveszettségét, másságát. És gyűlölte azokat, akiknek ezt köszönheti.
Flóra nem emlékezett a gyerekkorára. Egy nagy almafa képe néha előkúszott az emlékei közül, és mintha egy kedves arc is fölé hajolna, de az arc elmosódott volt, vonásait már nem tudta felidézni. Az első emlékei az Intézethez kötődtek, ahová többi sorstársával együtt vitték.
Eleinte szomorú volt, de aztán hamar megszokta új helyzetét. Kedvesek voltak vele, bár mindig cserélődtek az arcok, így soha senkihez nem kötődött túlságosan. A többiek, a társai is változtak. Mire lett volna egy barátja, elvitték mellőle. Mire meggyűlölte volna a vele egy szobában alvót, lecserélték. Ez volt az Intézet alapelve. Senkihez nem kötődni, csak őket szolgálni.
Lassan, és fokozatosan ébredt rá, hogy miért történik vele mindez. Hogy ő más, mint a "normális" emberek. Hogy a többi gyereknek is mind-mind különleges képessége van, mindenkinek más és más. Ott volt Aaron, aki a gondolatával képes volt tüzet gyújtani. Vagy Eve, aki körül mindig felkavarodott a levegő, és ha mérges volt, egész szélvihar zúgott fel még zárt térben is. És Noe, akihez nem szeretett hozzáérni, mert sose lehetett tudni, nem rázza-e meg az embert az áram. Stanley-vel viszont jól kijött: a srác mindenféle állattal eldumált valami furcsa módon.
Flóra a növényekhez értett. Nem is értette őket, hanem érezte, megélte azt, ami a növények lényege volt. Képes volt egy elszáradt kórót életre kelteni, és fordítva: ha fáradt volt, elég volt átölelnie egy fát, hogy feltöltődjön. A kúszó növények engedelmeskedtek neki, akár pár perc alatt beborítottak mindent, amire megkérte őket. A fák ágai összefonódtak vagy elsimultak, ha úgy akarta. Hát persze, hogy kellett az Intézetnek!
Később, amikor többszörösen is megbízhatónak mutatkozott, kezdték elengedni. Az igazság az volt, hogy nehéz lett volna már együttműködésre bírni a régi keretek között. Úgyhogy kialakult egy hallgatólagos egyezmény-rendszer közte és az Intézmény között. Ő segített nekik, ha hívták, cserébe hagyták, hogy majdnem normális életet éljen.
Mert Flóra eszméletlenül vágyott a normális életre. Nem akart különbözni. Nem akart különleges lenni. Nem akart kivételes lenni. Adminisztrátor akart lenni, meg hamburger-eladó, meg könyvtáros, esetleg - de ezt már elképzelni se merte - hivatásos dadus vagy óvó néni. De bármennyire is szeretett volna feloldódni az emberek között, végül sose sikerült. Mert más volt.
Amikor a számítógépén megtelepedett a moha és a billentyűzet között nap végére százszorszépek nyíltak, páros lábbal rúgták ki az adatfeldolgozó cégtől. Talán azt gondolhatták, valamivel direkt nedvesítette a gépet, de hogy nem a munkáját végezte, arra ott volt bizonyítékképpen a virágos billentyűzet.
A hamburgeresnél se maradhatott sokáig. Egyszer megsajnált egy fonnyadt uborkát, és elrejtette a hátsó polcon. Az pedig cserébe iszonyat növekedésnek indult, és másnap reggelre indáival borította el a patyolattiszta előkészítő-helyiséget. Amikor a főnöke nekiesett a konyhai késsel, Flóra nem bírta tovább, és ő volt az, aki beadta a felmondását.
A legtovább kutyasétáltatóként bírta. Összeszedte a gazdagok kutyáit, olyanokét, akik divatból tartottak fajtatiszta ebeket, de arra már nem volt idejük vagy kedvük, hogy törődjenek is a kedvenceikkel. Aztán elvitte a kutyusokat, szaladt velük, ki a zöldbe, a parkba.
Ott ismerte meg Maximilliant. A férfinek csak egy kutyája volt, valami bozontos kelet-európai különlegesség. Florának mindig a sűrű fűzfák jutottak eszébe a kutya szőréről. És a tölgyfák Max erős karjáról. Flora szűkszavúan bánt a férfival, és próbálta elkerülni. De aztán mégis mindig abban a parkban kötött ki, mert magának se tudta megmagyarázni, de végtelenül vonzotta a férfi.
Mindössze egy randijuk volt, nekik ennyi adatott meg. Egy közös vacsora a steak house-ban, lágy jazz-zenével a háttérben. De hiába várta a férfi hívását másnap. Hiába látogatott a parkba. Nem látta többé.
Aztán ma, amikor még a tej is savanyú volt a hűtőben, pont ma reggel meglátta a közérttel szemben. Egy szőke nővel. A nő magassarkú cipőt viselt, és mintás harisnyát. Flora földbe gyökerezett lábbal nézte őket. Akkor lépett oda mellé egy szürke öltönyös, fakó barna hajú férfi. Flora azonnal tudta: az Intézettől jött. Ezek mind így néztek ki. A férfi követte a tekintetét, és csak annyit mondott:
- Ugye nem gondolta, hogy maga kellhet neki? Jöjjön, feladatunk van a maga számára. És felejtse el, hogy még egyszer ilyen kapcsolatot létesít, érti? Úgyse fog sikerülni, azt garantáljuk.
Flora zavarodottan nézett a férfi arcába. Csak kopogtak a szavai, lepottyantak a mesterséges nyugalomban tartott tó mélyére, hogy aztán megállíthatatlanul törjenek ki, könnyekké alakulva.
És Flora csak rohant, maga se tudta, merre, ki a városból, el oda, ahol tudta, nem bántja senki. A város menti erdőn át futott, már zihált a tüdeje és szíve fájdalmasan dobogott minden lépésnél, de szerette volna, ha ki is szakad akár, vagy legalább megáll a tetves ketyegő, örökre.
A tisztásra érve elfogyott minden ereje. Kimerülten rogyott össze, letépte a ruháit, amik csak fojtották, és zihálva esett a margaréták közé.
A növények pedig szelíden, lágyan vették körül. Betakarták, simogatták. Flora zokogása lassan halk sírássá csitult. Bőre válaszolt a növényeknek, maga se tudta, hogyan. Virágok nőttek, de ezúttal nem körülötte, hanem belőle. A szirmok és a levelek takarták el rázkódó vállát, meghasadt szívét. Lábujjai és keze a földbe kapaszkodtak, onnan kért támaszt és erőt. És akkor Flora megértette: ő sose lesz olyan, mint a többi ember. Mert különleges.

A fák megzizzentek. Más nem érezte volna ezt meg, de Flora tudta, értette, az üzenetet: valaki közeledik. Hát csak hadd jöjjön. Úgyse találják meg, csak egy buckát és egy rakás margarétát látnak majd itt. Nem is nézett fel, úgy is tudta, hogy a férfi leült a tisztás szélén, és ott maradt.
Ő viszont képtelen volt nyugton maradni. Hamarosan ugyanis hangyák másztak rajta. Először csak egy-kettő, aztán hamarosan egy egész bolynyi. Millió kis apró bogár. Mind őrajta mászott, őt csiklandozta, zsongta körbe. A tisztás széléről pedig egyszer csak meghallotta a férfi halk kuncogását.
Flora felemelte a fejét és ránézett. A fickó csibészesen vigyorgott rá, úgyhogy gyorsan ellenőriznie kellett: de igen, még mindig takarták a margaréták egyébként teljesen meztelen testét.
- Ki vagy te? - kérdezte Flora.
- Gondoltam, hogy nem ismersz meg. Alig voltál nyolc, vagy kilenc éves, amikor utoljára találkoztunk, Inda-lány.
- Stanley! - egyetlen ember volt, aki Inda-lánynak hívta őt. A srác az Intézetben, aki az állatokkal kommunikált.
- No, mégis jó a memóriád? - vigyorgott rá szemtelenül. - Gyere, elviszlek innen.
- Az Intézetbe. - a lány nem is kérdezte, csak megállapította a tényt.
- Nem, nem oda. De sietned kell, már ők is a nyomodban vannak. Ha velem jössz, egy életre lerázhatod őket. Nos, szeretnéd?
Flora tágra nyílt szemmel nézte a férfit. Annyi év menekülés, csöndes elbújás után miért csak most jött el? És lehetséges lenne ez? Számára is lehetne olyan élet, ahol végre nincsenek szürke ruhás, fakó fickók?
Flora lassan bólintott. Akkor még nem tudta, hogy az út, amin el fog indulni, csöppet se lesz nyugalmas, és örökre elválasztja majd őt attól, ami "normális".

***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: hhttp://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/135-kreativ-iras-kep-alapjan-9