Léna már öt napja csinálta ezt, és nem, akárhogy akarta, nem tudta abbahagyni.
A könyvet pontosan öt napja találta, a metrón otthagyva. A koszos, londoni metrón, a szétdobált újságok között hevert. Semmi különös nem volt benne, puha kötésű, kissé rongyos volt, látszott, hogy már korábban olvasták. Talán az arany betűk a gerincén, ahogy megcsillant rajtuk a fáradt neonfény. Talán az vonzotta oda a szemét. Vagy ahogy a becsukodó metró-ajtón bezúduló állott levegő meglibbentette a könyv lapjait. Így visszatekintve már lehetetlenség volt megmondani, miért nyújtotta ki a kezét, miért vette föl a könyvet, és miért is olvasott bele. De onnantól nem volt megállás.
A betűket falta, és a képek peregtek előtte, ő pedig sodródott. Nem látta többé a szomszéd ülést, nem látta az ablakot, nem látta a metrót, de különösképpen nem látta az előtte fekvő könyvet, a leírt szavakat se. Úgy merült le, mint egy örvénybe, és mindig ugyanaz lett a vége: egy ismeretlen állomáson eszmélt, körülötte a még reggel magával hozott ásványvizes üvegek palackjai szétszórva, és a közben eltelt időről semmi, de semmi más információja nem volt, csak amit ott, a történetben, a könyvet olvasva átélt.
A legkülönösebb az volt, hogy egy percig se aggódott. Az idő nem számított, úgyse várja otthon senki. Nem mindegy, hogy a sarki csirkéstől egy órával később viszi haza a csípős csirkeszárnyakat, hogy aztán a négyszemélyes asztalnál egyedül egye meg? Vagy hogy lemarad a híradóról, na bumm, az Interneten úgyis elolvashatja a híreket. Úgyhogy másnap reggel is betette a táskájába a könyvet. Lassú, megfontolt mozdulattal, és közben alig észrevehetően megsimította a gerincét, az arany betűket.
És amikor vége lett a munkának, a nyolc órás adminisztrációs robotnak, szinte repült a metró felé. Leült, és nem bírt magával, nem bírta kivárni, hogy hazaérjen, a keze saját maga számára is megmagyarázhatatlan türelmetlenséggel kotort a táskájába. Oda se nézett, mutatóujja végig simított az arany betűs, puha gerincen, és már kapta is elő a könyvet. És megint megtörtént.
Petya fáradt volt, a teste zsibbadt, és lüktetett. Nem is csoda, az imént még egy lovagi tornán vett részt. Legalábbis képzeletben - a józan esze ezt diktálta, hogy csak képzeletben történt meg mindez. Mert az nem lehet, hogy valaki talál egy könyvet a metrón, és elkezdi olvasni, és aztán kiesik egy óra az életéből. Az nem lehet, hogy az agyába nem fér be más kép, csak amit a történet diktál. Az nem lehet, hogy a teste minden alkalommal magán viseli a kaland nyomait. Petya informatikus volt, az agya azt bizonygatta, hogy ez lehetetlenség. Csak érzéki csalódás lehet. De a teste mégis zsibbadt, és a szíve mégis minden nap rávette a kezét, hogy a puha kötésű könyvet gyömöszölje be zakója belső zsebébe. Még most is, amikor randija lett volna munka után, most se bírta megállni, hogy ne vegye elő, csak egy pillanatra a könyvet. Ránézett az órájára, ellenőrizte az időt. "Megint egy óra. Se több, se kevesebb."- gondolta magában. Mindig ennyi volt, ezt már a második alkalommal is lemérte, mint ahogy az azóta eltelt tíz esetkor is, óramű pontossággal egy óra esett ki az életéből. "Ezt nem fogja megérteni Elaine." A fakóbarna hajú angol lányt két hete kezdte fűzni, egy pubban, és jól haladtak a dolgok. Egészen addig, amíg rá nem talált a könyvre. Mert azóta egyre kevésbé érezte vonzónak a lányt, és egyre jobban vágyott a könyvvel kettesben lenni. Szerette volna, hogy a lány megértse, egyszer szóba is hozta a könyvet, de Elaine csak összeráncolta a szemöldökét, és furcsán nézett rá. Hát persze, hol van olyan ember, hol van olyan lány, aki ezt megértené, aki képes ezt megérteni?
Léna csalódottan ocsúdott fel, és az órájára pillantott: egy óra telt el ma is. Kicsit zsibbadt a lába, mert fél perce még éppen egy lovagi tornát nézett végig, pompás hercegnői ruhában, de keményre ácsolt fa padon. És a szíve még mindig a győztes vitézért dobogott. De a szeme már itt volt, a londoni metró kopár beton falát kutatta. "Nem, lovagok nem léteznek."- gondolta magában. Mert hol lehet olyan férfit találni, aki megértené ezt, a kábulatot, amiért minden nap beteszi a táskájába a könyvet.
Léna előre lépett, és tompán pislantott balra. Először csak a szeme sarkából látta meg. Aztán oda kellett kapnia a fejét, és többet nem tudott mozdulni. Csak nézte, nézte a fiút. A puccos öltönyt, az egy órás várakozásban elkókadt virágokat, az üres kávés poharakat, és a kezében a könyvet. A puha borítós, gerincén arany betűkkel díszített könyvet.
Petya leengedte karórás kezét, és csalódottan nézett jobbra. És akkor földbe gyökerezett a lába. Mert ott állt előtte a lány, ugyanúgy, mint a hercegnő az előbb a történetben, masnival, fekete hajjal és mélyfekete tekintettel, és a kezében ott volt a könyv.
Maguk sem tudták, mennyi ideig nézték így egymást. Léna számára mindegy is volt az idő, és többé Petya se akarta kontrollálni a perceket. Csak belemerült ebbe a csodásan fekete szempárba, ahogy az is úszott, kutatott az ő barna szemében, falták, simították, ölelték egymást a szemükkel, és akkor mindketten rájöttek, hogy miért is találták meg pár nappal ezelőtt azt a könyvet. Hogy többé nem kell magyarázkodni.
Véletlenek nincsenek. Csodák vannak.
Léna könnyű mosollyal karolt Petyába. Többé soha nem költötte el egyedül a vacsoráját.
***
Ezt a történetet a képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/130-kreativ-iras-kep-alapjan-7
