Csiga esete

Lassan mászik a csiga,
ráakad egy kis dombra,
megpihen a tetején,
szellő éri kis fejét.

Kibújik a házából
hátha jön egy kis zápor...
Enyhülés már érkezik,
az esőcsepp lassan hullik.

Ó de közben mi történik,
a dombocska növekedik?
Míg a csiga csodálkozik,
a magasba emelkedik.

Ott élvezi a langyos záport,
mely kopog a csigaházon.
Felüdülést hoz az eső,
friss lesz, újra az erdő.

“Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át…” de ma is csak gyalogolunk. Ez a dallam kószál a fejemben, könnyebben megy rá a lépés. Már észre sem veszem a lábaim mozgását, elvarázsol az erdő. A fák tetejét susogtatja a szél, de hozzánk már egy szellőcske sem ér le, pedig egyre melegebb van. Ritkán szólunk egymáshoz, kár lenne a békés csöndet megzavarni. A lábunk alatt száraz ágak reccsennek, akadnak síkosan fénylő, léptektől lecsiszolt kövek, oda kell figyelni.
Ez nem is igazi vadon, néhol elég ritkás, és itt-ott gazdasági épületeket, házakat is látni. Útunk sokszor vezet keresztül magánterületen, ahol kis ácsolt létrán lehet megmászni a kerítést. Csapatunknak ingyen és bérmentve engedélyezik a túrázást. Persze nem minden földbirtokos ilyen nagylelkű.
Pár hete kis híján eltévedtünk, mert eltűntek a túrista jelek! Hiába néztünk körbe, sehol egy kék/fehér csík… Egyszercsak furcsán foltos fákra figyeltünk fel. Napokkal később derült ki, hogy a gazda kissé hibbant nénikéje barnával átkente a jeleket! Mert ne mászkáljon senki az ő területükön! De ne ám! A kis öregasszony nem restelt napokig egy hosszúnyelű meszelővel bejárni az erdőt, hogy lefesse a jelzéseket! Végül nekünk lett igazunk, mert a hivatalos egyezség több évre megköttetett, és mi gyakorolni is akartuk a jogainkat. Önkénteseink újabb jeleket festettek, és ezek időtállónak bizonyultak. Nem tudni hogyan győzték meg a harcias nénikét, de azóta zavartalanul róhatjuk az ösvényeket.
Amúgy a magánterületeken többnyire szorgalmazzák a túrista utakat, persze vigyázunk, nem szemetelünk, és a viharok után önkéntesek hada vonul ki a letört ágakat feltakarítani, és az ösvényt biztonságossá tenni.
Felfigyeltem, hogy egyik fiú állandóan az esőt emelegeti. Mindenkitől kérdi, vajon esik-e már a városban? Találgatja, mikor ér bennünket utól? Ide nyugalomra vágyva jöttünk, senkinek sincs szüksége ilyen vészmadárra. Ha esni akar, hát essen, egy bakancsost ilyen csekélység nem riaszt el. Felkészült kis csapat vagyunk, de ki ez az izgága emberke? Faggatásomra örömmel beszámolt, hogy ő gombát remélt szedni, ami köztudottan tilos. Sajnos semmit nem vihetünk haza a fotókon és az emlékeken kívül… Sosem néztem körül gomba-ügyben, de biztosan itt is előfordulnak titkos lelőhelyek, hiszen a feltételek adottak. A helyiek valószínűleg ismerik a folyásokat, ahogy nagyapám is tudta mikor, hol, milyen gomba várható erdőn-mezőn. Talán a nénike is ebből a meggondolásból akart minket elzavarni…?
Már úgy látszott megúsztuk, amikor teljes erővel lecsapott ránk a zápor. Elő az esőkabátokat, negyedórás futólépés a busz felé… Mivel jobban a lábam elé kellett figyelni észrevettem egy gombát! Nem volt egyedül, ahogy boldogan az eső felé nyújtózkodott, egy picurka csiga bizony meglovagolta!