"A piros szirmú virág"

Kinéztem a kastély ablakán és majdhogynem szó szerint megfagyott bennem a vér. A gyönyörű, színes virágokkal borított rét túloldalán fekete foltok kezdtek felbukkanni a köd sűrű leple alól. Tudtam, hogy ez más nem lehet. Leszaladtam a kő csigalépcsőn, bőr csizmám hangosan kopogott minden egyes fokra lépve. A hajnali órákra tekintettel a kastély előtere teljesen üres volt, csendje szinte fülsiketítő. Kitártam a magas és nehéz tölgyfaajtók egyikét és abban a pillanatban szembe találtam magam a rút igazsággal. Itt vannak. Hatalmas fekete ruhás horda. Fegyvereiken megcsillantak a nap első sugarai, olyan látványt keltve mintha a pokol ivadékainak mocskos hajába egy fehér virágot tűzne valaki. Gyűlöltem őket amiért beszennyezték a földet ahol élek, de mégsem tudtam gyűlölni őket igazán. A nagy tömeg első sorában ugyanis ott sétált keserű, de annál inkább elszánt arccal az apám. Soha nem tudnám gyűlölni, hiszen minden emlékem hozzáköt. Minden amit tudok tőle tudom és minden erőmet, kitartásomat és képességemet neki köszönhetek.
Egyvalamin viszont nem osztozunk, a bátorságon. Azon a fajtán amit a szeretet és béke hordoz magában.
Összeszedtem magam, az oldalamra erősített fegyvereket az ajtó küszöbére hajítottam és kiléptem a rét harmatos füvére. Elszánt lettem én is, ennek most véget vetek. Nem kell több harc. Nem kell az értelmetlen öldöklés, a háború. A tömeg csak hömpölygött tovább lassan, akár a láva folyik lefelé a vulkán gerincén. Közelebb mentem, jobban mondva most már futottam. A rét közepén megálltam pontosan ott ahol apám araszolt felém. Már csak pár lépésre voltak tőlem és nekem nem volt tervem. Lenéztem a lábam elé. Egy szál piros szirmú virág volt pontosan a két csizmám orra között. Lehajoltam hogy leszakítsam, majd egy nem várt ötlettől vezérelve, behunyt szemmel felegyenesedtem és a kezemet kinyújtva a seregnyi ember felé tartottam. Azok döbbent arccal bámultak felváltva rám és az apámra. Semmi nem mozdult. Mikor kinyitottam a szemem, egyetlen dolog ötlött a szemembe ahogy édesapám arcára néztem. Most már nem csak a fegyvereken csillant meg az a kósza napsugár, hanem egy könnycseppen is édesapám öreg, ráncos, szakállas orcáján.

Sima István
Háború

Hiába beszélik el egykori krónikák,
Hogy hányszor borult lángba eddig a világ?!
Nem okul belőle a dölyfös hatalom
Új háborút hirdet - van mindig alkalom!

Hite a szerzés, és mind többet akar
Jelszavakkal lázít - magának kapar
Nincs tekintettel erkölcsre, vallásra,
Ha kell, Isten nevében buzdít gyilkolásra

A testvért uszítja testvérei ellen,
S ellenséget láttat minden idegenben
Pusztulást és iszonyt szabadít a Földre
Özvegyek és árvák átkozzák örökre

Sima István
VERS A BÉKÉÉRT

Oly hatalmas, oly tág és oly szép a világ
Ki-ki meglelhetné benne otthonát
Békében élhetné az ember életét,
Ha tisztelet és szeretet uralná szívét

De jaj, ha a kevélység gőgje rontja meg
Gyilkos ösztönt szülnek önző érdekek,
Véres nagy iszonyat árad szerte-szét,
S az ember az emberre fogja fegyverét

Virágzó kultúrák, falvak, városok
S mindaz, mit tehetség és elme alkotott
Minden porrá hamvad, veszendőbe megy
A háború oltárán s aztán néma csend

Nincs, mert nem lehet ok, mi felhatalmazást adna,
A népeket más nép ellen lázítva vinni hadba,
Hazug cél nevében gyilkolni féktelen
Sírkertet teremtve a földi Édenen!

Sima István
BÉKÉT!

Csak egy szót kiáltok, most csak egyet - Békét!
Az égből visszhangozzon Földünkre e hang,
Hallgasson a fegyver és boruljon térdre
Istene előtt a gyilkos bitang!

Könyörögjön hozzá, kérjen megbocsátást,
Hisz bocsánatot mástól hiába remél!
Ártatlan szenvedők átka száll fejére,
S zárt koporsók csöndje, mint néma vád beszél

Amikor a szemek felnyílnak

Ezen a világon már nem létezett tolerancia. Az emberek pénzért, kapzsiságból gyilkoltak és álltak hadban más nemzetekkel. Ők nem tehettek semmiről, a kormányzók és nagy hatalmú vezetők őrült parancsainak kellett engedelmeskedniük, különben az állásukkal fizettek és akkor nem tudtak volna megélni sem. Egyre több sötét felleg gyülekezett. A polgárok nagy része már belefáradt mindenbe. Kétségbe esve nézték, ahogy lassan összeomlik minden, amiben idáig reménykedtek.
De pár emberben még égett a béke lángja, akik nem törődtek bele a jövőbe, ami még több borzalmat tartogatott. A szívükben tettvágy tombolt, ám tudták, hogy az erőszak, csak erőszakot szül, újabb lavinát elindítva. Egy fényes, meleg napon, a Béke harcosai, csak így hívták magukat, sorfalat állt a rendőrök előtt, akik mindenre fel voltak készülve. Feszült tekintettel figyelték azt a pár elszánt embert, de meglepetésükre lövöldözés helyett egy piros virágot nyújtottak a vezetőnek, aki mély csodálkozással és bűvölettel fogadta. Akkor jött rá, hogy a háború és erőszak semmit sem ér, csak rombol tovább. És miért? Azért, hogy másoknak jó legyen, miközben ártatlanok ezrei halnak meg, akikért fél árvák és özvegyek keserves sírása szól a szélben. Így hát megparancsolta a csapatának, hogy tegyék le a fegyvert.

Béke van

Szeretkezz, ne háborúzz, megmondták már régen,
miért állunk mi mégis most is egy lőtéren?
Útközben találtam, neked hoztam, virág,
hát nem szebb lenne így ez az egész világ?
Nézel rám furcsán, én ugyan miről beszélek,
hisz neked ez a munkád, a hazádat véded.
De elgondolkoztál-e azon valaha,
kitől, és ki ellen van bajban a haza?
Hisz ugyanazon ország polgára én vagyok,
te állsz ott ahol, és én a másik oldalon.
Köztünk távolság, de csak egy lépést kéne tenned
és a neked hozott virágot kezemből elvenned.
Talán megértenéd, az állások változnak,
a háborús hangulat ugyan mi jót hozhat,
gyere már közelebb, úgy látod, hogy bántok?
Nesze tessék, itt van, vedd már el virágod!
Hoppá, és mi történt, szád szegletén mosoly,
látod ez a helyzet, nem is olyan komoly!

2015. február 15.