A FIÚK MIND HÜJJJJÉK!!!
- Tesóm, akkor ki megy be először?
- Te! Te vagy az idősebb!
- Ha még egyszer ezzel jössz, be is löklek!
- Nehogy! Igazából még itt kint is fázom, de fel kellett venni ezeket a dögös sortokat meg cicifixeket a jó ügy érekében. Úristen, ezek az őrült németek képesek a trambulinról beugrani! Hogy nem kapnak infarktust a 17 fokos vízben?
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy itt a thüringiai erdőben sosem melegebb ennél a víz.
- Figyelj, menjünk már be! A fiúk azt fogják hinni, hogy gyávák vagyunk!
- És nem?
- Nem. Ha ilyen mázlink volt, hogy nem csak a mi szüleink cipeltek el minket erre a vállalati üdülésre, hanem két ilyen jó pasit is dobott a gép, mert az igazgató helyettes is hozta a fiait , akkor a minimum, hogy bevállaljuk!!
- Nézd, az Árpi is felment a németek után a trambulinra! Ez le fog ugrani!
- Jaj, ne! Ők is olyan hülyék, mint mi! Be akarják nekünk bizonyítani, mennyire vagányak!
- Aaaasztaaa! Micsoda ugrás! Ezt a bicskát!
- Óóó, elmerült, hol van?
- Áh, mindjárt feljön! Vagy…
- Jézusom, nem, nem jön!
- Futás! Ugrunk!
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!
- Megvan, húzom!
- Vigyük ki!
- Hogy is van? Nyomás, egy-két-há, szájból-szájba lélegeztetés!
- Hagyd, csinálom én! – lök arrébb a tesóm hevesen.
Felállok. A fa alól Géza néz rám karba tett kezekkel, félmosollyal, várakozón. Lenézek a hős nővéremre. Látom, hogy az életmentési kísérlet alanya olyan jól van, hogy már át is karolta őt, s a lélegeztetés sem a szokott módon folyik. Géza már előttem áll, kérdőn néz rám. Most felpofozzam vagy megcsókoljam? Azt hiszem, ebben a sorrendben.