Ez az oldal sütiket használ. Kérem, engedélyezze őket, hogy zavatalanul böngészhessen az oldalon.

A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. További információ

Elfogadom

Az Európai Uniós törvények alapján tájékoztatnom kell arról, hogy ez az oldal sütiket használ. A sütik, vagy "cookies" olyan kis fájlok, amelyeket a weboldal helyez el a böngészőben, ezzel megkönnyítve és gyorsítva az oldal olvasását. Ezeket a sütiket a böngészője beállításaiban letilthatja. Ha ezt nem teszi meg, illetve ha most az "Elfogadom" gombra kattint, akkor beleegyezik az oldalon a sütik használatába.

Köszönöm szépen a megértését, és további jó olvasást!

cartoon chocolate chip cookie

Sziasztok!

A múltkor annyira sok írás született a képről, nagyon jók vagytok! Remélem, hogy ez a hasonlóan furcsa kép is megihlet majd Titeket.

A kihívás: írj egy történetet egy kép alapján. (Természetesen ha vers jut eszedbe, vagy csak pár sor, az is jöhet!)

A kérésem: ha blogban teszed közzé a történeted, valahová linkeld oda ezt az oldalt. Így mindenki tudni fogja, hogy a sztoridat melyik kép ihlette. (Például a sztori aljára: a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol)

Ha nincs blogod, de rövid a történet, írd le ide, a hozzászólásokba. Ugyanide beírhatod a blogod címét is, így mindenki láthatja, kinek mi jutott eszébe.

Szószaporítás OFF, fantázia ON! 

Az eheti kép:


Untitled

(Foto: Bán Sarolta)

 

Comments (9)

This comment was minimized by the moderator on the site

Szóval, Nagyi, de tényleg... Tudom, azt fogod mondani: Én megmondtam! Hogy: Mióta nevellek, ezt szajkózom neked: embert ne egyél!Tuudoom... És nem akartam. Különben meg sose találkoztam azelőtt az unokáddal. Figyelj, a műtét után biztos rendeb...

Szóval, Nagyi, de tényleg... Tudom, azt fogod mondani: Én megmondtam! Hogy: Mióta nevellek, ezt szajkózom neked: embert ne egyél!Tuudoom... És nem akartam. Különben meg sose találkoztam azelőtt az unokáddal. Figyelj, a műtét után biztos rendeb jön, és..és különben is azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. Hogy még egyszer elő ne fordulhasson. Ha tudsz, bocsáss meg, és mindent köszönök. Nem, nem kell hogy felállj, tudom, fáj a lábad..Nem, nem sírok, csak fúj a szél. Na, szia, Nagyi...

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Kitört belőle az ösztön. Köszi, hogy megírtad!

This comment was minimized by the moderator on the site

Szervusz! Téged meg mi hozott ide?
Na gyere csak közelebb, ne félj, látod én sem félek tőled! Várj, mindjárt félreteszem az újságot!
Itt a kezem, szagold meg, barát vagyok! De minek is mondom ezt neked, te ezt pontosan érzed. Egyedül vagy? Vagy...

Szervusz! Téged meg mi hozott ide?
Na gyere csak közelebb, ne félj, látod én sem félek tőled! Várj, mindjárt félreteszem az újságot!
Itt a kezem, szagold meg, barát vagyok! De minek is mondom ezt neked, te ezt pontosan érzed. Egyedül vagy? Vagy valami baj van? Gyere mesélj!
A lábad fáj? Jól van, ülj le, megnézem! Egy tüske... volt, nincs.
Hová szaladsz? És a köszönet? Na azért mondom!!

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Mátraalján, faluszélen még elég volt az őzikéket ápolni. De manapság...! Atomnagyik! Köszi!

This comment was minimized by the moderator on the site

A farkas. (1. verzió)

Az első alkalmakkor még zavarta kissé, hogy a fodrászat egy kórház épületében van, mostanra azonban már teljesen megszokta. Megértette. Kriszta kezdő fodrász volt, és nem volt még vendégköre. Érthető, hogy meggondolja hová...

A farkas. (1. verzió)

Az első alkalmakkor még zavarta kissé, hogy a fodrászat egy kórház épületében van, mostanra azonban már teljesen megszokta. Megértette. Kriszta kezdő fodrász volt, és nem volt még vendégköre. Érthető, hogy meggondolja hová teszi a székhelyet. Itt rengeteg volt a beeső vendég, és a „jaj csak beszaladok egy szárításra kuncsaft”, akiket zömmel az ápolónők tettek ki.

Most is, ahogy mindig, mosolyogva sétált végig a hosszú, félhomályba burkolódzó folyosón édesanyja oldalán. Először észre sem vette, csak amikor rászánta magát, hogy kiüljön a folyosóra olvasni a kötelező olvasmányt. - Hosszú lesz a dauer anyukádnak, menj csak. - Biztatta Kriszta az alig tizenhárom éves kislányt.

A fiú gyedül volt. Senki más nem volt a folyosón csak ő. Élénk, kíváncsi szemeivel végigmérte egy pillanatra aztán elfordult. A frizurája olyan volt, mintha harminc évvel ezelőtt vágta volna le egy békebeli borbély, vagy mintha éppen egy fekete fehér filmhez készítették volna elő statisztának. Lábait játszadozva lóbálta, tenyereivel a szék szélére támaszkodott, és várakozóan tekintgetett ide-oda. Néha sikerült elkapnia egy-egy pillantását. A szemében különös fény ült, mintha ő tudott volna valamit, amit a kórházi dolgozók akkor még nem. Hol lehet a kísérője, forgatta fejét a lány. Nem lehet, hogy egyedül van.

Az ajtó kinyílt. Egy kosztümbe öltözött irodistának tűnő szemüveges, kimért tekintetű nő lépett ki rajta. Nem szólt hozzá egy szót sem, de látszott, hogy együtt vannak. A nő a papírjait rendezgette, ő pedig engedelmesen felállt, és lépkedett mellette végig a folyosón. Mindenkihez volt egy szava, akivel összefutott a folyosón, - Szervusz Pirikém, hogy vagy Katikám – csak őhozzá nem. Nem az anyja volt. Senkije sem volt ez a nő.

Elfelejtette. Néhány hétig csupán, amikor újra ugyanazon a napon jött. Most már egyedül, mert elég nagy volt már ahhoz. Megtorpan, ahogy belépett a hosszú folyosóra. Megint ott ült. A szeme sarkából nézett csak rá elhaladtában. A szeme álmos volt, arca fáradt, bőre fakó. Nem nézett vissza rá. Már nem volt ott mire Kriszta elkészült vele, de többé már nem felejtette el. Nem tudta.

Hetek teltek el, talán hónapok is. Tudta, hogy keresni fogja, már mielőtt lenyomta a kilincset. A székeken senki sem ült, mégis tudta, hogy ott van. Ott van, azon a hordágyon, amelyet most először látott ezen a folyosón a fal mellé tolva. Nem tudott nem rá nézni, pedig félt, hogy megharagszik, ha megbámulja. A fiú kinyitotta szemét, ahogy elhaladt mellette, és felnézett. Arca elgyötört volt, teste sovány és gyenge, kezét feje mellett pihentette. A lány elment a fodrászatig, majd visszafordult, és kirohant az épületből. Igazságtalan az élet. Az egyiknek meg van mindene, a másik pedig szenved. Saját magát érezte bűnösnek, amiért ő nem beteg, és csupán azért jár a kórházba, hogy még szebbnek, érezhesse, láthassa magát. Nem jön ide többet gondolta, ezen a napon biztosan nem. Szemét törölgetve sietett az érkező villamos felé.

Ezután már csak ezeken a napokon jött. Egyre sűrűbben. A hordágy ott volt a fal mellett, és ő rajta feküdt. Egyre gyengébb volt, a bőrén sebek, és elszíneződések jelentek meg. Beteg volt. Nem kellett összeszednie magát, ahogy elhaladt mellette, az ösztönei vezették. Intett neki, épp csak az ujjait felemelve, és még látta meglepett tekintetét, mielőtt kilépett a látószögéből. Visszafelé újra emelte az ujjait, de a fiú megelőzte. Erőtlenül felemelte kezét, és mosolyt varázsolt összetört arcára.

Épp csak beköszönök Krisztának, nyomta le a kilincset, de tudta, hogy nem ezért jön. Be sem jutott a fodrászatba. Megállt mellette, mert már akkor rámosolygott a fiú, az ajtó felé fordítva fejét, amikor belépett az ajtón. Mintha érezné, hogy ő érkezik. Ujjaival épp csak megérintette a lepedőt, és csak állt mellette. A fiú arca eltorzult egy pillanatra, és ő ijedten fogta meg mellkasa előtt erőtlenül heverő kezét.

- Nem fáj ám. – nyugtatta meg a fiú – Nagyon – tette hozzá, az újabb görcs hatására.

Legközelebb már nagyon fájt. Nem mondta ki, látszott. Hevesen szorította meg kezét, ahogy a fájdalom egyre sűrűbben érkezett, és egyre erősebb lett.
- Kérjek neked fájdalomcsillapítót – kérdezte a lány halkan
- Nem! Elég, ha itt vagy. – szorította viszont kezét.

Később már nem volt elég. Fájdalomcsillapító kellett. Egyre több, és egyre sűrűbben, de nem hagyta el magát. Egyfolytában mosolyogni próbált, amíg ott volt, és mesélt. Sokat. Röviden, kevés szóval. Elmesélte miért lett árva, miért mondtak le róla a szülei. Elmesélte, miért van itt. Genetika. Sajnos. Gyógyíthatatlan.

Szeméből már akkor kicsordult a könny, amikor kezét a kilincsre helyezte. Megérezte, hogy már nem lesz ott. Soha többé. Mire végigment az üres folyosóm arca már teljesen átázott, mert nem törölte le könnyeit. Képtelen volt rá. A fodrászatban megállt az idő egyetlen pillanatra, ahogy benyitott. Minden szem rá szegeződött, de ő nem lépett be.

- Csak azért jöttem, hogy lemondjam az időpontomat. Az összeset.

Évek teltek el. Hosszúak, rövidek, boldogak, és kevésbé azok. Sok-sok születésnap, ami neki megadatott, a fiúnak azonban nem. Ezt sohasem felejtette el. Minden születésnapján félrevonult a fürdőszobába néhány percre a családtagok fürkésző szeme elől egy szál fehér rózsával, ami már nem volt a kézében, amikor újra megjelent. Csendesen ejtett néhány könnycseppet a mosdókagyló fölé hajolva. Még a nevét sem tudta. Nem kérdezte meg, akkor valahogy nem ez tűnt fontosnak. Azt mondják, nem az hal meg akit eltemetnek, hanem akit elfelejtenek. Így a fiú még nem halt meg, tovább élt benne. Az ő haláláig még biztosan, mert ő soha nem felejtette el.

Újabb évek teltek el. Nagyon sok. Fáradtan, és lassan sétált ki a rétre, amelyet annyira szeretett. Unokáit sokszor hozta ide játszani, szaladgálni, most azonban egyedül jött. A szemében különös fény tükröződött. Ő már tudott valamit, amit az őt körülvevő szerettei még nem. Sokáig olvasta kedvenc magazinját, mikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Egy régi érzés, amit nagyon-nagyon régen érzett egyszer egy kórházi folyosón végigsétálva. Lassan emelte fel fejét. A szeme fénylett, teste erőt és szabadságot sugárzott, a szőre csillogott. A farkas hatalmas volt. Hátsó lábait maga alá húzva ült az erdő szélén, és csak pislogott. Nem szomorúan, mert ő már tudta, hogy nem kell. A végén minden jó lesz, sokkal jobb. Az újság kiesett kezéből, ahogy a fejét szelíden a kezei közé dugta, puha szőre végigsimította térdeit.

Újra eljött a rétre, de már nem hozott magával újságot. A farkas mindig megjelent. Éppúgy, ahogyan ő is annak idején a kórházban. Hogy két embert miért sodor egymás mellé az élet? Ki tudja. Őket azért, hogy átsegítsék egymást a nehézségeken? Talán. Már nem sok van hátra, tudta jól, ahogy a fiú is annak idején. És most a fiú nem hagyta őt magára, ahogy ő sem annak idején.

A temetőbe sétált, talán már utoljára, szép lassan, ahogy azt kora megkívánta. Csak kicsit lepődött meg, amikor a hatalmas állat elé kanyarodott, még a temető bejárata előtt, mintha csak vezetni akarná. Nem tudta levenni róla a szemét. Az élet mégsem igazságtalan. Ami valaha megtört volt, gyenge, és védtelen, most erőt sugárzó, egészséges, és gyönyörű. Boldogan lépkedett mögötte. Szinte meg sem hallotta a virágárus sirámait, akitől megvette a fehér rózsát, hogy ez a dög meg mi a fenét keres az emberek között. Egy régen elfeledett sírhoz vezette. A fejfán a vezetéknév már teljesen lekopott, mintha soha nem is lett volna fontos. Nem is volt. A keresztnév azonban teljesen épp volt. A farkas lefeküdt a sír mellé, és elégedetten nézelődött. Türelmesen várta, ahogy kissé rendbe teszi a sírt, és elhelyezi rajta a fehér rózsát. Bálint. Simogatta meg remegő kezével a fába vésett nevet. Szóval így hívták.

Családja először meglepődött kívánságán, melyről halála után a végrendeletéből értesültek. Nem tudták, mi az oka, és ki az volt a Bálint nevű fiú szeretett édesanyjuk, nagyanyjuk, rokonuk életében, de azt mind tudták, hogy miatta ejtett könnyeket oly sok éven át titokban minden születésnapján, és miatta támogatta keresetéből a beteg gyerekek számára létrehozott alapítványok valamelyikét. Szó, és ellentmondás nélkül teljesítették kívánságát, és Bálint sírját áthelyezték az övé mellé, keresztnevét az ő neve alá vésték a márványtömbbe.

A farkas lendületes léptekkel felszökellt a sziklára. Nem ült le. Fejét a hold felé emelve várt. Hát itt van. Hajtotta le fejét szelíden, amely azonnal végigsiklott a szinte hófehér szőrön. A fehér farkas még nem járt ezen a helyen. Szorosan párja mellé állt, és az égnek emelte tekintetét. Újra együtt voltak. Egyikük sem volt már többé beteg, fáradt, vagy gyenge, csak szép, boldog, és erős. És együtt. Egy pillanatra behunyták szemüket, ahogy pofájuk egymásnak simult, majd eltűntek az erdő sötétjében.

A farkas (2. verzió)

Az első alkalmakkor még zavarta kissé, hogy a fodrászat egy kórház épületében van, mostanra azonban már teljesen megszokta. Megértette. Kriszta kezdő fodrász volt, és nem volt még vendégköre. Érthető, hogy meggondolja hová teszi a székhelyet. Itt rengeteg volt a beeső vendég, és a jaj csak beszaladok egy szárításra kuncsaft”, akiket zömmel az ápolónők tettek ki.

Most is, ahogy mindig, mosolyogva sétált végig a hosszú, félhomályba burkolódzó folyosón édesanyja oldalán. Először észre sem vette, csak amikor rászánta magát, hogy kiüljön a folyosóra olvasni a kötelező olvasmányt. - Hosszú lesz a dauer anyukádnak, menj csak. - Biztatta Kriszta az alig tizenhárom éves kislányt.

A fiú gyedül volt. Senki más nem volt a folyosón csak ő. Élénk, kíváncsi szemeivel végigmérte egy pillanatra aztán elfordult. A frizurája olyan volt, mintha harminc évvel ezelőtt vágta volna le egy békebeli borbély, vagy mintha éppen egy fekete fehér filmhez készítették volna elő statisztának. Lábait játszadozva lóbálta, tenyereivel a szék szélére támaszkodott, és várakozóan tekintgetett ide-oda. Néha sikerült elkapnia egy-egy pillantását. A szemében különös fény ült, mintha ő tudott volna valamit, amit a kórházi dolgozók akkor még nem. Hol lehet a kísérője, forgatta fejét a lány. Nem lehet, hogy egyedül van.

Az ajtó kinyílt. Egy kosztümbe öltözött irodistának tűnő szemüveges, kimért tekintetű nő lépett ki rajta. Nem szólt hozzá egy szót sem, de látszott, hogy együtt vannak. A nő a papírjait rendezgette, ő pedig engedelmesen felállt, és lépkedett mellette végig a folyosón. Mindenkihez volt egy szava, akivel összefutott a folyosón, - Szervusz Pirikém, hogy vagy Katikám – csak őhozzá nem. Nem az anyja volt. Senkije sem volt ez a nő.

Elfelejtette. Néhány hétig csupán, amikor újra ugyanazon a napon jött. Most már egyedül, mert elég nagy volt már ahhoz. Megtorpan, ahogy belépett a hosszú folyosóra. Megint ott ült. A szeme sarkából nézett csak rá elhaladtában. A szeme álmos volt, arca fáradt, bőre fakó. Nem nézett vissza rá. Már nem volt ott mire Kriszta elkészült vele, de többé már nem felejtette el. Nem tudta.

Hetek teltek el, talán hónapok is. Tudta, hogy keresni fogja, már mielőtt lenyomta a kilincset. A székeken senki sem ült, mégis tudta, hogy ott van. Ott van, azon a hordágyon, amelyet most először látott ezen a folyosón a fal mellé tolva. Nem tudott nem rá nézni, pedig félt hogy megharagszik ha megbámulja. A fiú kinyitotta szemét, ahogy elhaladt mellette, és felnézett. Arca elgyötört volt, teste sovány és gyenge, kezét feje mellett pihentette. A lány elment a fodrászatig, majd visszafordult, és kirohant az épületből. Igazságtalan az élet. Az egyiknek meg van mindene, a másik pedig szenved. Saját magát érezte bűnösnek, amiért ő nem beteg, és csupán azért jár a kórházba, hogy még szebbnek, érezhesse, láthassa magát. Nem jön ide többet gondolta, ezen a napon biztosan nem. Szemét törölgetve sietett az érkező villamos felé.

Ezután már csak ezeken a napokon jött. Egyre sűrűbben. A hordágy ott volt a fal mellett, és ő rajta feküdt. Egyre gyengébb volt, a bőrén sebek, és elszíneződések jelentek meg. Beteg volt. Nem kellett összeszednie magát, ahogy elhaladt mellette, az ösztönei vezették. Intett neki, épp csak az ujjait felemelve, és még látta meglepett tekintetét, mielőtt kilépett a látószögéből. Visszafelé újra emelte az ujjait, de a fiú megelőzte. Erőtlenül felemelte kezét, és mosolyt varázsolt összetört arcára.

Épp csak beköszönök Krisztának, nyomta le a kilincset, de tudta, hogy nem ezért jön. Be sem jutott a fodrászatba. Megállt mellette, mert már akkor rámosolygott a fiú, az ajtó felé fordítva fejét, amikor belépett az ajtón. Mintha érezné, hogy ő érkezik. Ujjaival épp csak megérintette a lepedőt, és csak állt mellette. A fiú arca eltorzult egy pillanatra, és ő ijedten fogta meg mellkasa előtt erőtlenül heverő kezét.

- Nem fáj ám. – nyugtatta meg a fiú – Nagyon – tette hozzá, az újabb görcs hatására.

Legközelebb már nagyon fájt. Nem mondta ki, látszott. Hevesen szorította meg kezét, ahogy a fájdalom egyre sűrűbben érkezett, és egyre erősebb lett.

- Kérjek neked fájdalomcsillapítót? – kérdezte a lány halkan
- Nem! Elég, ha itt vagy. – szorította viszont kezét.

Később már nem volt elég. Fájdalomcsillapító kellett. Egyre több, és egyre sűrűbben, de nem hagyta el magát. Egyfolytában mosolyogni próbált, amíg ott volt, és mesélt. Sokat. Röviden, kevés szóval. Elmesélte miért lett árva, miért mondtak le róla a szülei. Elmesélte, miért van itt. Genetika. Sajnos. Gyógyíthatatlan. Egyelőre. Pénz kéne a kutatáshoz.

Szeméből már akkor kicsordult a könny, amikor kezét a kilincsre helyezte. Megérezte, hogy már nem lesz ott. Soha többé. Mire végigment az üres folyosóm arca már teljesen átázott, mert nem törölte le könnyeit. Képtelen volt rá. A fodrászatban megállt az idő egyetlen pillanatra, ahogy benyitott. Minden szem rá szegeződött, de ő nem lépett be.

- Csak azért jöttem, hogy lemondjam az időpontomat. Az összeset.

Évek teltek el. Nem sok, csupán annyi, hogy ő éppen felnőtté vált. Apai nagyapja, halála után ráhagyott mindent, így egyedül ő rendelkezett a vidéki ház, birtok, és a kis vagyon felett. Nem érdekelték a rosszalló tekintetek. Pénzzé tett mindent, és szó nélkül kiállított egy csekket, a kezdeményezése által létrehozott alapítvány javára, melyet az ebben a ritka genetikai és még ismeretlen betegségben szenvedő gyerekek megsegítésére hoztak létre. Egy kikötése volt csupán. Tudni akarta a nevét. Tudni akarta, hogy róla nevezhesse el.

A korház dolgozói sokáig kutakodtak elszántan, és ő megadott minden szükséges információt, amit csak tudott, amire csak emlékezett. Nem volt sok, csupán időpontok, és egy részletes személyleírás egy tizenhárom év körüli kisfiúról, kinek arca az ezen az osztályon dolgozók számára régen a homályba veszett. Számára azonban nem. Számára soha. Megtalálták, amit kerestek. Farkas. Így hívták. Ő csak bámult a vele szemben álló ápolónő szemébe. Ennyit mondtak csupán, több információt nem adhattak, de nem is akarta. Nem akarta tudni. Félt tudni.

Farkas. Ismételgette magában a ritka és szokatlan nevet. Hirtelen felderengett előtte a hatalmas, tekintélyt parancsoló, nemes állat. A farkasok erősek, csillant fel a szeme. Akár túl is élhette volna – ha valaki segít – gyűltek könnyek a szemébe, mint már annyiszor, amikor rá gondolt.

Újabb év telt el. Kriszta hívása váratlanul érte. Fogalma sem volt, honnan tudta a számát, de tudta. Örült, hogy hallja a hangját, és Kriszta nagyon kedves volt. Elmesélte, hogy még mindig ott van, és már ott is marad, mert már késő elszakadni.

- Gyere be – szaladt ki hirtelen és türelmetlenül Kriszta száján.
- Nem megyek – felelte gondolkodás nélkül – ne haragudj. Nem te vagy az oka. Nagyon szerettelek, te voltál a legjobb fodrászom, és a barátnőm is, de oda többé soha.
- Tudom, hogy nem én vagyok az oka – a hangja elcsuklott – de akkor is be kell jönnöd. Most. – Kriszta sírt.

Megijedt. Elejtette a telefont, és rohanni kezdett. Azt hitte, képtelen lesz belépni az ajtón, és végigmenni a folyosón. Tévedett. Keze hevesen rántotta fel az ajtót, szinte azonnal, ahogy a kilincset érintette. Nem nézett körül, Sietve szedte a lábait könnyeivel küszködve. Csak gyorsan keresztül ezen a gyötrelmes helyen, aztán el innen. Szinte észre sem vette őt, nem figyelt rá. Még akkor sem, amikor kis híján elbotlott a lábában. Léptei lelassultak. Szeme sarkából látta, ahogy a fiú felemelve ujjait mosolyogva int felé. Félszegen fordította oldalra fejét, de megfordulni képtelen volt. Ez lehetetlen, képzelődöm. Gondolta. A fiú felállt, és ujjaival gyengéden megszorította kezét épp úgy, ahogy ő tette annak idején a hordágy mellett állva, amikor ugyanez a fiú a fájdalmával küzdött.

- Az nem lehet – csúszott ki a száján, miközben agya már-már kezdte felfogni az ellenkezőjét. Kezét a fiú arcához emelte. Annyi év után végre mosolyogni tudott ezen a folyosón. A fiú, arcához szorított kezébe csókolt.
- Nem haltam meg, csak majdnem. Átszállítottak egy másik klinikára, vidékre, ahol egy ideig késleltetni tudták a romlási folyamatot. Azután valaki egy komoly összeggel megtámogatta a betegséget kutató csoportot, aminek köszönhetően… - a szemével mosolygott – megmentetted az életem – suttogott, és csókolt újra a lány remegő kezeibe, aki homlokát az övéhez érintve küzdött könnyeivel.

- Menjünk vissza dolgozni – szólalt meg Kriszta, és szemeit tisztára törölgetve visszaterelte kis csapatát a fodrászatba.

Read More
This comment was minimized by the moderator on the site

Nagyon jók. Megríkattál. Köszi, hogy megírtad!

This comment was minimized by the moderator on the site

Felhős délután volt. Az erdő felől baljós szél fújt. Emily a mező közepén egy padon ült, mint minden vasárnap. A fákon pihenő madarak némán figyelték a nőt.
Keserű vidámsággal jutottak eszébe az emlékek.
'Negyven évvel ezelőtt járt itt először....

Felhős délután volt. Az erdő felől baljós szél fújt. Emily a mező közepén egy padon ült, mint minden vasárnap. A fákon pihenő madarak némán figyelték a nőt.
Keserű vidámsággal jutottak eszébe az emlékek.
'Negyven évvel ezelőtt járt itt először. Akkor vidáman sütött a Nap. Mindenhol sárga, és piros virágok illatoztak. Először nem tudta, hogy Scott miért ezt a helyet választotta, de most már értette.
- Ez varázslatos- suttogta, miközben az agyával próbálta feldolgozni a látványt.
Hirtelen egy kéz tapadt Emily barna szemeire. A lány szíve egyre vadabbul dübörgött a mellkasában, hiszen megismerte a fiút.
Scott szembefordult vele, és kisimított egy kósza tincset Emily arcából.'
Az a nyár mindkettőjük életét felforgatta.
Egy könnycsepp gördült végig ráncos bőrén, hiszen soha többé nem találkozhatnak. Külön világból származnak.
Amíg Emily ember,és halandó, addig bármilyen meglepő Scott egy vérfarkas, és örök életű.
Ahogy egyszer Scott mondta:
- Az idő örök, de az ember halandó.

Keserű íz a számban,
Szomorú kép a várban.
Szívemet hajtja a remény,
De lelkemet elborítja a Sötét fény.

Keresném a boldogságot,
A világban az igazságot.
Lepel fedi arcomat,
Szemed szüli álmomat.

Read More
There are no comments posted here yet

Leave your comments

  1. Posting comment as a guest. Sign up or login to your account.
Attachments (0 / 3)
Share Your Location

Lájkold a Facebookon is!

Kreatív írás tanfolyam

A jobb agyféltekés kreatív írással 2 nap alatt íróvá válhatsz.

Jelentkezéshez, bővebb információkért kattints ide:

Író születik tanfolyam

 

Go to top