Kutyasors

Puha sötétségben érkeztem egy éjjel
kutyamamám táplált forró anyatejjel
pár testvéremmel úgy hívtak a falka
gazdimat először éles fény takarta
aztán kinyílt lassan pillám, édes kicsi arca
kicsi lány karjai fonódtak át rajtam:
- Anya, szeretném, ugye enyém lehet?
- Várnunk kell kicsit, hisz még pici gyerek,
de eltelik pár hét, míg magától eszik
és akkor a falkától szépen elbúcsúzik,
tiéd lehet akkor, de tudod, hogyha tiéd
neked kell etetned, cserélned a vizét
sétálni kell vinni, és doktor bácsihoz
és tanítanod kell, hogy szokjon a gazdihoz!
Így ismertem őt meg, és el is szaladt pár hét
jött értem, hogy vigyen, és vele mentem én
réten futkosások, játék a labdával
boldog gyermek-hónapok teltek a gazdámmal
szerettem őt, vártam suli után haza
a napi dolgokat gyorsan elugattam
mikor megérkezett, és vártam, ő mit mesél
leült mellém, pihegett, én meg nyalogattam kezét.
De a kutyaélet gyorsabban jár,
és én megismertem egy kutyapajtást
míg gazdim suliban, én Pajtással sétáltam
Ó, én oly hű kutyaszemeket még nem láttam...
szóval értitek, szerelem volt ez
és nem tudom, mi történt, csak hogy már másképp lesz.
Egyik szép őszi napon, gazdim nem volt itthon
apukája szólított, és én bíztam benne vakon
szálljak a kocsiba be, biztos ezt mutatta
mert gazdimtól a jelet erre jól megtanultam
csak már nehezebben sikerül ugranom
megnőtt a hasam, és lehúz a farom.
Azért csak elindultunk, nem ismertem a tájat
egyszer csak megálltunk, és mutatták, hogy szálljak
mire megfordultam, mint jó tanuló kutya, dicséretre várva,
már csak ugathattam a hátsó ködlámpának.
Most én merre menjek, szaglászom az út porát
érzem a kocsink kerekei szagnyomát
próbálom követni, hátha utolérem
futni már nehézkes, és nem ettem ebédet,
egyre fáradtabban, korgó hassal ér az éjjel
meghúzom magam itt, az útmenti bokormélyen.
Kucorogva, a kora reggelre várva
éhes gyomorral, és gondolva gazdámra
érzem én, hogy csak most kezdődik baj
hisz anya leszek én, és nincs ki betakar
simogatja hátam, nyugtatgatva beszél
nincs itt kisgazdám, hogy megnyalnám a kezét.
Kicsi ebjeim a korai órákban
ott nyüszögtek már a bokor aljában
anyatejre kaptak, hogy szuszogtak, édesen
hatan voltak ők, mind egészségesen
elhagyni őket, míg ily picik, nem tudtam
éhes voltam én is, a tejem megcsappant
ott szűköltem még egy éjjel, hol az utolsó kis árva
éhen halt mellemen, tejre hiába várva.
Most az utakat járom, de gazdámat nem lelem
elmosta az eső rég az utolsó szagjelet
előttem, mögöttem emberek nyüzsögnek
de egyikük sem ismerem, egy falatot sem löknek
éhes vagyok most is, szívem összetörten
ballagok, ballagok, de erőm elhagy menten.

2014.április 5.