Lukváry Töhamér barlangjában borongott. Nem volt ebben semmi szokatlan, mindig ezt tette. A barlang sötét volt és nyirkos, ugyanakkor megnyugtatóan meleg. Itt jókat lehetett borongani.
Töhamér valójában mást se csinált, csak merengett és sóhajtozott. Néha papírt ragadt, és leírta, ami eszébe jutott. Írt az igazságtalanságról. Írt a szegénységről. Írt a jogtalanságról. Gyakran jól és szépen. Aztán papírtekercseit gondosan összetekerte, és a fiókba süllyesztette. Esetleg a lába alá rugdosta.
Töhamér roppant szomorú volt, mert senkit nem érdekelt, amit ő írt. Pedig csodálatos volt költészete, megdöbbentőek sorai. Mégse jött soha senki a sötét és nyirkos barlangba, hogy megdicsérje őt.
Néha a szél felkapott egyet-kettőt a lába körül összegyűlt tekercsek közül, és kifújta a napra. A sugarak szépen felragyogtak a fehér papíron, és megcsillantották a tintát. A katicabogarak és a hangyák vígan mászkáltak rajta, míg végül egy-egy madár felhasználta a puha anyagot, hogy fészkében jobban melegedjenek a kis fiókák.
Lukváry Töhamér időnként megszólította az isteneket. Az ő isteneit, akiket rajongásig tisztelt. Tőle messze laktak ezek az istenek, és roppant módon elfoglalta őket saját nagyságuk, és annak fenntartása. Valójában jóindulatú istenek voltak, de nekik se volt könnyű a helyzetük: mindig újabb és újabb istenek érkeztek, és könnyedén a Tartaroszban végezhették, ha nem figyeltek. Így hát ritkán hallották meg Lukváry Töhamér sóhaját. Néha egy-egy dícsérő szót azért juttattak neki, de hát többre igazán nem futotta az erejükből.
Lukváry Töhamér ilyenkor a fellegekben járt. Napokig elfelejtett borongani is, és merengés helyett megkockáztatott némi álmodozást is. Aztán megkordult a gyomra.
Eleinte mérges volt az éhségre, aztán megszokta azt is. Hiszen ez dicsőség. Hallotta, régen az istenek is éhezve kezdték. Ez lesz a jó út, az éhezés vezet az istenséghez! És ilyenkor boldogan tovább borongott. És megerősödött hitében: minden elnyeri a maga jutalmát, és ezért nem kell tenni semmit! A valódi érték majd feltör, mint a búvópatak! Csak meg kell szenvedni érte.
Egy szép napon egy ember tévedt a barlangba. Teljesen véletlenül, hiszen Töhamér barlangjának bejáratán semmi se jelezte, hogy itt valami történik, valaki szenvedésből épít falakat. A gyanútlan látogató Töhamérra villantotta zseblámpáját.
- Kérem tegye el! Ez túl világos! Egyáltalán, kicsoda maga?
- Elnézést kérek! - mivel udvarias volt a látogató, a földre irányította a fényt. - Olvasónak hívnak.
- Miféle szerzet maga? Mit akar tőlem?
- Magam sem tudom... Jé, mi ez itt a lábánál? Talán egy novella?
- Hozzá ne nyúljon! Maga ezt úgyse értheti meg!
A látogató azonban már felvette a papírost, és a lámpa fényénél olvasni kezdte.
- Dehát ezt érdekes... Hmmm... mond vele valamit. Tudna nekem még ilyet adni?
- Hogy képzeli? Az istenek szerint ezek még nem érettek meg a nyilvánosságra! Nekem tökéletes minőséget szabad csak a napvilágra hoznom! Faragatlan tuskó!
- Ez esetben elnézést kérek. A viszontlátásra.
Így hát Lukváry Töhamért magára hagyta az Olvasó. Többet nem zavarta senki.
Életét éhezve, magányosan, egy borongós sóhajjal zárta be. Boldog volt.
Rajta nem segíthetett senki.

Szóljon hozzá!

Hozzászólás beküldése vendégként

0

E véleménycsere résztvevői

Lájkold a Facebookon is!

Kreatív írás tanfolyam

A jobb agyféltekés kreatív írással 2 nap alatt íróvá válhatsz.

Jelentkezéshez, bővebb információkért kattints ide:

Író születik tanfolyam

 

Go to top