Ennek a történetnek az előzményét itt olvashatod: Elmenni
Persze iszonyatos botrány kerekedett az óvodai szökésből. Julía nem is értette: hiszen nem is ment világgá, csak haza.
Szépen végigsétált az utcán, el a kapujukig, ott eltolta a fakerítésen a reteszt, és már bent is voltak. Tomka hűségesen követte, és az se zavarta őket, hogy senki nem volt otthon. Játszottak egy kicsit Bolhással, a nagy fekete kutyával, aztán hátra mentek, a baromfiudvarba, és a délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy a tyúkokat csoportosították. Szerették volna külön helyre ültetni a barnákat és a fehéreseket. Persze, a tyúkok ezzel nem értettek egyet, így aztán folyton össze-vissza futkostak és repkedtek. Julía és Tomka pedig utánuk, hangosan kacagva fogócskáztak és kergetőztek órákon át. Kicsit meg is éheztek, úgyhogy végül a kert zugában méltóságteljesen kúszó szederbokor mögé másztak. Ott hátul még volt néhány érett szem, azokat eszegették, csöndesen pihentek.
Így történhetett, hogy a keresésükre induló felnőttek először nem is találták meg őket. Csak amikor már hűvösödött az este, akkor kaptak észbe, és indultak el a házba. Egyedül nagymama volt otthon, aggódó tekintettel ölelte magához a két gyereket.
- Jaj, te lány! Nem bírok az erőddel! - motyogta maga elé. Aztán kiszaladt az utcára, és kiabálni kezdett.
- Gyüjjenek visszaaaaa! Megvanaaaak!
Csizmás, elemlámpás szomszédok árasztották el a házat, hümmögve nézegették a két gyereket. Nagymama vízzel és pálinkával köszönte meg a segítséget, a gyerekek pedig csöndesen és fáradtan ültek a kis kanapén a konyhában. Aztán megjöttek Tomka szülei, és sírva ölelgették a fiacskájukat.
- Hogy jutott eszedbe ilyesmi? Drága fiam, halálra idegeskedtem magam! Nem szabad az óvodából elszökni, hallod! Ugye, nem a te ötleted volt? - Tomka anyja furcsa pillantással vizslatta Julíát, de ő már olyan álmos volt, hogy nem nagyon érdekelte, mi történik körülötte. Sajnálta, hogy elviszik Tomkát, így hát egyedül fészkelte el magát a kanapé sarkában.
Megjött apa is, csizmája sáros volt, tekintete zaklatott, haja zilált. Nem szólt egy szót sem, csak némán megölelte Julíát. Szeme sarkában egy apró könnycsepp ült, de ezt csak közelről lehetett látni, csak Julía vette észre.
- Apa, ne sírj. Olyan jót játszottunk! - Julía édesen mosolygott apjára. Mostanra már teljesen mulatságosnak találta, hogy a felnőttek ennyit szaladgálnak. Pedig ők rendesen hazajöttek, nem csináltak semmi rosszat. Kis kezével belenyúlt a zsebébe, és egy félig megnyomorgatott szedret vett elő.
- Tessék apa, neked szedtem. Az utolsó szem volt a bokron.
Apa ránézett a tenyerére, aztán vissza, a kékes-zöldes szemekbe. Julía látta, hogy megérti. Hogy hol voltak ők egész délután, és hogy miért nem találták meg őket. Akkor végre apa szája lassan mosolyra húzódott, és megsimogatta a haját.
Ebben a pillanatban vágódott ki a konyha ajtaja.
- Jó estét. Hát megkerültek ezek a kis gonosztevők! - Krisztina néni hangja visszahangzott a konyhában. - El kell, hogy mondjam, pályafutásom során még soha nem találkoztam ilyen mértékű engedetlenséggel. Már beszéltem Tomka szüleivel, mondták, hogy a fiuk csak ezt a lányt követte. Hozzáteszem, az óvodában se együttműködő a kis Julía, nagyon sok gondom van vele. Ezek után ugye nem várják el, hogy felelősséget vállaljak érte? Az óvoda vezetése össze fog ülni, és megtárgyaljuk a gyermek ügyét, efelől biztosak lehetnek!
Apja lassan emelkedett fel a kanapé mellől, és csöndesen szólalt meg.
- Üdvözlöm, hölgyem. Köszönjük, hogy így aggódik a lányomért. Remélem, akkor is így fog aggódni, amikor az óvoda vezetése előtt megkérdezem, vajon hogyan lehetett az, hogy nem egy, hanem két kisgyerek tudott észrevétlenül eltűnni az Ön felügyelete alól. És az mégis hogy lehetett, hogy az eltűnést észre se vette, csak amikor a gyerekekért mentünk délután?
- Az óvoda vezetése minden részletet figyelmbe fog venni. Azt is, ahogy maguk nevelik ezt a gyereket. Most is tiszta piszok és maszat!
- Az óvoda vezetése figyelembe fogja venni az Ön viselkedését is? Vagy inkább eltekintünk a vizsgálattól?
- Nos... azt majd meglátjuk! Majd meglátjuk!
- Most, ha megengedi, megmosdatnám, és lefektetném a kislányom. Fárasztó napunk volt. Mindannyiunknak, igaz?
- Fürdetgesse csak, de attól még a lelke nem lesz tisztább. Inkább nevelnie kéne ezt a gyereket. A viszontlátásra!
Krisztina néni a kilincs felé nyúlt, hogy elmenjen. Ekkor Julía furcsa, csiklandozó szikrát érzett a pocakjában, és kacsintani támadt kedve. Krisztina néni az ég felé szúrta orrát, úgy indult kifelé, nyilván csak ezért volt, hogy a küszöbben annak rendje és módja szerint megbotlott. De úgy, hogy a szoknyája égnek libbent, két karjával pedig pontosan úgy hadonászott, mint délután a tyúkok a szárnyukkal a baromfiudvarban. Még kárált is hozzá! Apa gyorsan becsukta az ajtót mögötte, és csak ekkor tört ki belőlük a visszafojtott nevetés.
Azon az estén Julía nem tudott a saját ágyában aludni. Átmászott hát nagymamához. Nagymama nem rendes paplant használt, hanem nagy, régimódi tolldunyhát. Szeretett a pihék között szuszogni Julía, és szerette nagymama szuszogását hallgatni. De ezen az éjjel nagymama suttogott is neki. Mesélt a fákról, a füvekről, katicabogarakról. És mesélt arról, hogy vannak olyan lányok, akik többet tudnak másoknál. Akikben ott lakozik egy pici szikra, és ha ügyesek, segíthetnek ezzel a szikrával másokon is. De vigyázni kell, mert sokan megérzik ezt az erőt, és félnek tőle. Ezért jobb, ha titokban marad a kis szikra, mert a békesség a legfontosabb. Hogy szeretetben éljenek. Sok hasonlót duruzsolt még nagymama azon az estén Julía fülébe, de a hosszú nap után a kislány végül már semmi másra nem tudott figyelni, csak hangok lágy zsongására, és arra, hogy az ágy mintha lágyan ringatózna alatta. Így süllyedt mély, pihentető álomba a tollpihék alatt.
(Foto Copyright: khunaspix / 123RF Stock fotó)
