Háromszor hárman voltak.
Kilenc tanonc várta, hogy átléphesse Varázsország küszöbét.
Előttük a csaknem teli kehely, benne minden titkos hozzávalóval: teliholdnál gyűjtött csigakacajjal, délben elsírt kolibri könnyel, évszázadok alatt hegyi patakban apróra koptatott kavics őrleményével, hajnalban talált ördög-pata nyommal, pontos oktogont formázó pókháló-szövettel, a legfinomabb pille-sóhajjal, varangyos béka ebéd utáni brekegésével, és még számtalan, gondosan összegyűjtött aprósággal.
Volt, aki évek során szedte össze a hozzávalókat, és volt, aki csak pár nap alatt. Volt, akinek könnyen ment, és akadt, akinek sokat kellett várnia, vagy váratlan akadályokat leküzdenie, mire minden összetevő meglett.
De tudták, ez még nem elég. Varázsországba csak az léphet be, akinek teljesen teli lesz a kelyhe, és úgy hörpinti fel az italt, egyszerre. És mindegyikük kelyhéből hiányzott még egyetlen egy csepp.
Ott volt a kedves, aki a fesztelenséget, a laza táncot várta Varázsországban.
Volt, aki már megpróbálta másképpen, száz nyelven, de még nem találta meg a valódi nyitját a titkos országnak.
Ott volt a bölcs, aki maga se vette észre, hogy az évek során mindig is nála volt a kehely, és hogy már mennyi hozzávalót gyűjtött bele, míg könnyedséggel sétált a világban.
Volt olyan tanonc, aki keménynek látszott, de mélységéből képek zuhataga ömlött elő, és elmosott mindent, ami eddig sziklának látszott.
Volt pimaszul merész, aki még nem tudta, vajon eljut-e valaha is addig a pontig, ahol álmaiban már járt, de tudta, Varázsország kapujához még meg kell tennie egy pár lépcsőt.
Volt köztük olyan is, aki már megjárta Varázsországot, egyszer már fenékig kiitta a kelyhet, annak minden felszabadító erejével és keserűségével együtt. Vágyott is, meg nem is vissza oda, ahol annyi minden várta, de még maga se tudta, vajon képes lesz-e újból kiüríteni a varázsitallal teli serleget, hogy a csodát ismét élvezze.
Volt, akit mindenki biztatott, de még félt. Nem tudta, hogy a lelke mélyén milyen erők rejlenek, és hogy képes előbányászni, és a fényre hozva, mindenkinek megcsillantani a kincseket. Mert ami a mélyben szénnek tűnik, a felszínen gyakran gyémántnak bizonyul.
Ott volt az a tanonc, aki már többször megkörnyékezte Varázsország kapuját, de a valódi kulcsot sose lelte meg. Szívós kitartásával, őszinte keménységgel járta az utat, és egyre tisztábban tudta, merre kell mennie.
És végül ott volt a kristálytiszta tanonc, akinek lelke mégis erőt és mélységet árasztott. Neki éppen a merészség hiányzott még, hogy valóban odaérjen Varázsország területére.
Kilencen voltak hát, és várakozva néztek az ősz, öreg varázslóra. Várták, hogy megmondja, mi lesz az az utolsó hozzávaló, mi lesz az utolsó csepp, ami még hiányzik a kehelyből.
A varázsló elmosolyodott, és azt mondta:
- Az utolsó csepp, ami még hiányzik, hogy átléphessétek Varázsország kapuját, ti magatok vagytok. Nektek kell megtalálnotok, magatokban azt az aprócska összetevőt, ami teljessé fogja tenni a varázsitalt. Most tehát nincs más dolgotok, mint eldönteni: valóban át akarjátok lépni Varázsország kapuját? Ha igen, tegyétek hozzá azt az egy cseppet. Higgyétek el, már ott van, nálatok.
A tanoncok egy pillanatra megremegtek a szavak hallatán, aztán mindenki a kehely felé fordult.
A varázsló pedig csöndes mosollyal várt.
Vajon ki lesz az első, aki megtölti, majd fenékig üríti a kelyhet?
(Foto: Marion Z. Skydancer)
