Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás-tengeren túl, ott, ahol a kurtafarkú kismalac túr, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy csöppnyi kislánya, de az olyan kis apró volt, hogy a keze-lába is csak olyan finom volt, mint egy-egy virágszirom.
A király kertjében volt egy csodálatos rózsabokor. De az olyan gyönyörű volt, hogy aki csak ránézett, elámult. Amikor hozzáértek, minden szirma olyan szépen csilingelt, mintha
ezüst csengettyűket ráznának. A kis királylány mindig csak kérlelte a királyt:
- Édesapám, szedjen nekem egy szálat a csilingelő rózsáról!
- Nem lehet, édes lányom! Amíg be nem töltöd a hat esztendőt, nem szabad ahhoz a bokorhoz nyúlni, ága nem törhet, levele nem hasadhat, különben nagy veszedelem szakad ránk!
De a kis királylány nem törődött az apja figyelmeztetésével, és egy napon, amikor egyedül játszott a kertben, csak leszakított egy virágot a csilingelő rózsabokorról.
Abban a minutában megdöndült a föld, s - honnan, honnan nem? - ott termett egy hatalmas oroszlán. A kis királyleányt a hátára vetette, avval megszökte magát, s avval odalett.
Sírt-rítt az öreg király, mikor észrevette, hogy sehol sincs a leánya. Bánatában odahagyta a királyságát is, csak vándorolt, ment hetedhét országon keresztül, s mindegyre csak a kis királylányt kereste.
Így ment hét éven, hét hónapon és hét napon keresztül, mikor egy sűrű, sötét erdőbe érkezett. Hamuba sült pogácsája rég elfogyott, kulacsából megitta az utolsó csepp forrás vizet is, mikor végül az erdő közepén egy hatalmas tisztásra érkezett. Azon a tisztáson pedig egy tündöklő üvegvár állott. De abban a várban egy teremtett lélek nem sok, annyi ember se volt. Ahogy lépdelt a király, sorra nyíltak meg előtte az ajtók, mintha láthatatlan szolgák tennék a dolgukat, de üresen kongtak a csillogó termek, lélektelenül futkosott a szél az üres folyosókon. Hát, ahogy így ment, egyre beljebb a palotába az öreg király, egyszer csak egy hatalmas terembe ért. Ott egy gyönyörűen megterített asztal állott, rajta minden, mi szem-szájnak ingere. Volt ott sült vaddisznó, meleg leves, friss kenyér, habzó bor, hosszú sorban gyümölcsök és torták. Éhes volt már az öreg király, hát leült a terített asztalhoz, és jót lakomázott. Mikor már jól lakott, kinyílt egy ajtó, s egy puha, magasra vetett ágy várta egy szobában. Fáradt volt, lefeküdt, s olyan jót aludt, amilyet hét év alatt egyszer se.
Így ment ez három napon és három éjszakán keresztül. A király nappal bejárta a palotát, este bőségesen megvacsorázott, s éjszaka jót aludt, de egy teremtett lélekkel se találkozott. A harmadik éjjel, amikor éppen a fenségesen megterített asztalnál ült, egyszer csak kinyílt egy ajtó, s besétált rajta egy gyémánt koronás herceg. Az öreg király illendően köszöntötte, s megköszönte neki a szíveslátást.
- Hanem azt tudja-e kegyelmed - válaszolta a herceg -, hogy aki itt vendégeskedik, annak adnia is kell valamit cserébe?
- Mit adhatnék én? Hiszen semmim sincs. Már hét éve, hét hónapja, s hét napja, hogy mindenem elhagytam. Csak ez a rongyos ruhám van, amit rajtam lát, s ez a vándorbot, amire támaszkodok, ahogy járom a világot. Amit kívánsz, neked adom!
- Nem kérem a ruhád, nem kérem a botod. Hanem add nekem azt, amit már elveszítettél!
Gondolkodott az öreg király, mit kérhet tőle a herceg. Aztán arra jutott: amit már elveszített, úgyse hiányzik, ha ilyen bolondságot kér tőle cserébe, hát hadd legyen! S azzal ráállt az alkura.
Abban a pillanatban feltárult a terem végében egy ajtó, s egy gyönyörűséges leány sétált be rajta. Gyémántruhája ragyogott, mint a csillagok, szép aranyhaja a sarkát érte, s a füle mögött, a hajában egy rózsa vöröslött. De az a rózsa minden lépésekor egyet csilingelt, mint egy ezüst csengettyű. Akkor ismerte fel a király az elveszett leányát!
A királyleány csak odament a herceghez, megölelték, megcsókolták egymást, s láss csudát! Abban a pillanatban hatalmas szél kerekedett, megdöndült ég és föld. Az üvegkastélyt kacagás és vidámság töltötte meg, s az öreg királyt hajbókoló szolgák hada vette körül.
A királyleány s a herceg elmesélték, hogy bizony ez egy elátkozott kastély, s a herceget is olyan átok sújtotta, hogy mindaddig rémisztő fenevad képében kellett járnia-kelnie az emberek között, míg egy király neki nem adja a leányát.
Az öreg király mit tehetett? Még egyszer áldását adta reájuk. Erre aztán megtartották a királyi lagzit, Hencidától Boncidáig hallatszott a muzsika, hét nap, hét éjjel folyt a dínomdánom. Ki nem evett kását, mondja ennek társát!

***
Ezt a történetet az első képről írós játék részeként írtam. Az eredeti kép itt látható:  http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/118-kreativ-iras-kep-alapjan-4