Gősi Vali
Kegyelemért

Mondd, Uram, lehet-e még,
hogy minden megkövült fájdalom,
ami mélyen a szívembe égett,
egyszer majd könnyűvé válik?
De nem úgy, hogy valaki lelkébe
terhemet átrakom, mint szekrény
mélyéről sok unt, régi kacatom,
néha avitt nejlonzsákba,
koldus-szegények számára,
összepakolom,- nem,
nem így akarom!

E súlyos terhet – összes kínomat,
s minden kő-nehéz bánatom,
ha túlcsordul, mint szomjazónak szánt
tiszta víz, mit nem fogad be már a telt pohár –
létem végén, napfényes hajnalon,
langy eső után éledő,
színpompás szivárvány-hajlaton,
lenyomatként – mosolyokért –
magam után hagyom…!

Mondd, Uram! Lehet-e még
lelki szegénynek kegyelem,
holtaknak újjászületés?
Lehet-e, hogy minden teher,
ami fájón a földre nyom,
súlytalan száll majd el, oda,
hol a sírók is boldogok,
ahol fagyos lelkekre várnak
örök-szép, hó-tiszta otthonok?

Már a sarkában hallotta a kutyák lihegését...
Inaszakadtából futott, nem törődve az arcába csapódó faágakkal, a tüskés bokrokkal, melyek megtépték a már jócskán viseltes rabruháját.
Menekült.
Nyomában kegyetlen őrei. Fontos volt nekik, hogy elkapják. Ha bárki tudomást szerez róla, ha bárkivel csak egy szót is vált... Nekik azonnal végük. Legjobb ebeiket küldték utána, a legkiválóbb embereikkel. Tudták, hogy nem menekülhet. Már csak néhány lépés választotta el tőlük a szökevényt.
A rab szomjas volt, éhes, és fáradt. Az állandó kínzás már jóelőre megtörte. Hirtelen térdre esett, éppen egy kis hegyi patak mellett. A kutyák már készültek rárontani.
Ám egyszer csak csengő hang hallatszott.
Lágy, de mégis átható női hang.
A kutyák nyüszítve húzták be fülüket-farkukat, az üldözők megtorpantak.
A patakból fénysugár tört elő, megvilágítva a rab arcát.
- Ne félj semmit, gyermekem! - modta a női hang. - Tudom, hogy ártatlan vagy, hogy gonoszok hatalmába kerültél, és a saját, önző érdekeik miatt kellett szenvedned. Azért jöttem, hogy megmentselek. Nézd, itt a kezem! Fogd meg jó erősen!
A patakból egy aranyszínűen ragyogó, vékony női kar nyúlt ki. A rab belekapaszkodott a hosszú, vékony ujjakba, majd a következő piillanaatban eltűnt a patak fenekén.
A fény hirtelen kialudt.
A fekete ruhás őrök, mintha álomból ocsúdnának fel, megremegtek, majd kutyáikkal együtt lassan megindultak a pattak felé.
Hiába néztek a csillámló vízbe, nem láttak benne semmit. Csak a meder alján a színes kavicsokat, a mohák között elúszó apró, karcsú testű halakat. Semmilyen jel nem mutatta, hogy a víz épp az imént nyelt el valakit. Ahhoz ráadásul túlságosan sekély is lett volna.
Egyikük nagyot sóhajtott, aztán szó nélkül megfordultak, és lassan elindultak vissza, az erőd felé. Egyáltalán nem siették el a hazzatérést. Tudták, hogy nemsokára igen komoly felelősségrevonás lesz az osztályrészük...

Búcsú

Kit látok e kristálytiszta vízben,
én lennék...., én magam...... ?
Ó patak, tükörképet mutatsz,
s én, megrettenek ki ez, az arc…. ?

Két fáradt, megtört, űzött szempár
csodálkozik, egy férfi mivé vált.
Kinek, már nincs családja,
csak szívének, a nagy-nagy bánata.

Minden szerette ártatlanul meghalt,
és dúl-dúl a harc, egyre nő az áldozat.
Így nyugalmat hogy leljen a hazájában?
Helyét nem találva, békére vágyva…..


Ó tükörkép, hová lettél, miért torzulsz?
Szememből a könny akaratom ellenére hull,
fájó szívem így vérzik, egyben búcsúzik,
itt hagyok mindent, nincs már senkim.


Sok megalázás után, nagyútnak indulok,
idegen országban, hátha boldogulok.
Nincs más, kitől búcsúzzak, csak te, patak,
kavicsok, sziklák, de senki nem marasztal.