"A szív, ha kőből van ….

Öreg vagyok már nagyon, a körülmények meg egészen átalakították arcomat a hosszú évtizedek óta, ahogyan itt őrzöm ezt a kis apró menedéket. Egy kicsi bejárat ez, ami eltakarja már jóideje egy biztonságos és nagy odú valódi kilétét, amit az apró állatok már felfedeztek is idemenekülnek hozzám, ahol megvédem őket az időjárás viszontagságaitól. Hol apró bogarak találnak itt menedéket, hol egészen pici rágcsálók, vagy emlősök, nyulacskák, akik talán idemenekülnek a húsvéti nyuszivá válás elől, amikor a jóindulatból, de kissé erőteljesen szerető kicsi gyerek kezek agyon simogatják az állatkákat.

Ők nem tudják, hogy én látom őket. Látom, amikor fáznak, vagy amikor idehúzódnak, hogy megegyék nehezen meglelt eleségeiket. A szívem tényleg kőből van, mert kő vagyok, de csodálatos dolog, hogy látszólag mozdulatlanul itt állva, vagy csak egy-egy nagyobb földmozdulásnak engedve csúszok ide-oda, de a Teremtőm által én vagyok a kis állatok őrző-védője, a menedéke. Boldogan és szótlanul nézem őket, szívemben hálát és szeretetet érezve, hogy ilyen nemes feladatot adott nekem a Jóisten. Még akkor is élvezem, ha néha hálából lepisilnek az állatkák.

Arcomnak már furcsa a szerkezete, az eső, a szél, a hó már kisimított, kicsit „kockafejű” öreg apóvá változtam, de mit számít ez, ha a kőszívem boldog?"

A rés

Nem, nem képes beljebb nyúlni. Már így is olyan, mintha centikkel megnyújtotta volna a karját. Pedig pontosan tudja, hogy itt kell lennie. Óvatosan próbálja visszahúzni a kezét, ám az egy ponton beakad. Ráncigálja, de csak azt éri el vele, hogy bőrét felsérti a kő éle. A fenébe, nem lehet igaz. Neki időre haza kell érnie. Ha itt találják, kitör a balhé. Az otthonban nagyon szigorúan veszik a pontosságot és az esti kimaradásokat. Arról nem is beszélve, hogy lassan beesteledik és állítólag már medvét is láttak ezen a környéken. Végigfut gerincén a lúdbőr a gondolattól, hogy itt ragad és valami vadállat áldozata lesz. Mégis képtelen mozdulni. Rabul ejtette a kíváncsisága. Gondolatai szélsebesen kavarognak, keresik a megoldást. Agya rászól: Nyugi, higgadj le! Persze nyugi, mikor itt ül a pácban. Na, gondolkodjunk csak! Valahogy bedugta, tehát ki is kell tudnia húzni. De miért nem jön? Valamivel csúszóssá kellene tennie, ám minő meglepő egy darab szappan sincs nála. Nyál! Ez az! Be kell nyálazni. Összegyűjti szájában és szabad tenyerébe köp. Majd a lehető legközelebb a szorulási ponthoz elkeni a karján. Hát ez nem megy beljebb, akárhogy is igyekszik. Talán, ha nem keni, hanem élből ráköp. Ahogy a csajok tanították. Az összesűrített nyálat egy gyors mozdulattal a csücsörített ajkai között kipréseli, és.... És a nyál szépen végigcsorog az állán. Hát igen, ez már akkor sem sikerült, mikor a köpőversenyre készültek. Letörli és tovább agyal. Szeme megoldás után kutat. Meg is leli egy a sziklán lassan közlekedő meztelencsiga képében. Hiszen ezek nyálcsíkot húznak maguk után, tehát.... Szeme felcsillan. Kicsit kicsavarodik, hogy elérje a gyanútlan jószágot, de sikerül, és megmarkolja szerencsétlent. Hogy az a … elharapja a káromkodást. Talán jobban kellett volna figyelni biológia órán. Ujjait rútul összetapasztja a nem hogy csúszós, de kifejezetten ragadós nyálka. Igyekszik ruhájába kenni, amitől a csiga visszanyeri, de ő nem a szabadságát. Kínjában beletúr bozontos üstökébe. Ettől majdnem sírva fakad. Viszont feltalálta a legolcsóbb hajzselét. Ha kiszabadul innen, akkor összegyűjti és jó pénzért fogja árulni. Vagy bekeni vele, annak a szenya felügyelőnek a fogkeféjét. A gondolatra elvigyorodik és azzal a hirtelenséggel az arcára fagy a mosoly. Rabul ejtett ujjai mozdulatlanná dermednek. Érzi, hogy valami, ami nem is annyira pici, nyolc lábbal halad felfelé a beszorult karján. Biztos benne, hogy összepisili magát. De a pók megkegyelmez neki és elhagyja egyre jobban zsibbadó testrészét. A megkönnyebbüléstől felsóhajt, de úgy tűnik, még nincs vége a megpróbáltatásoknak. A nap komótosan alábukott és a tájat kezdi bekebelezni a sötétség. Idegszálai megfeszülnek és már mindenben leselkedő veszélyt lát. Ami nem is késik egy igen haragos pele képében, akinek valószínűleg a bejáratát sikerült eltorlaszolnia. Ezt abból is gondolja, hogy a jószág mérgesen morog és ráveti magát az ádáz betolakodó karra. Annyi ideje marad, hogy másik kezével utána kap és a grabancát megragadva a magasba emeli a harcias szerzetet. Az rúgkapál, szuszmorog, aztán repül. Nem önszántából. Kész! Úgy érzi nem bírja tovább. Fáradtan elterül a köveken. Megfogadja, hogy átképzi magát fakírnak. Minden ponton éles szúrást érez, ahol a hegyes kövekkel találkozik teste. Nem érdekli. Most már tuti, hogy megvonják tőle legalább egy hétre a kimenőket. Ezzel a gondolattal lehunyja szemét és éber álomba szenderül. Fogvacogva és mindent felülmúló pisilési ingerre riad. Felugrik és szalad az első bokorba. Egy nagy sóhajjal elengedi magát és tekintete a bugyiját tartó kezeire esik. Még nincs tiszta tudatánál, de érzi, valami nem stimmel. Nem stimmel? De hiszen kiszabadult a keze! Miközben megkönnyebbül – mind fizikálisan, mind lelkileg – elmormol egy imát a fizika oltárán, hiszen szabadulását az a fizikai törvényszerűség okozta, hogy hideg hatására a tárgyak összehúzódnak, így karja kicsúszhatott a résből. Kicsúszhatott a résből? A résből, amiben pontosan tudja, hogy ott van. Szemöldöke ráncolódik, látszik, hogy agya zakatol. Majd hirtelen mozdulattal egyszerre rántja fel alsóját és nadrágját. Odaszalad a réshez és benyúl....

Kövek.
Lehet, hogy Neked csak ez jut eszedbe. De én a lélek köveit, vagy ha úgy tetszik szikláit látom, amit minden nap magunkkal cipelünk.
Néha elgondolkodom rajta, vajon milyen lenne a világ a bennünk lakozó falak nélkül? Vajon jobb lenne? Vagy épp ellenkezőleg? Vajon mennyi követ cipelünk magunkkal életünk folyamán? És miért? Nem lenne könnyebb letenni őket? De nem tesszük. Csak cipeljük, cipeljük, míg bele nem rokkanunk. Mert félünk. Félünk önmagunktól, hogy mi lesz, ha megszabadulunk a kövektől, amiket életünk folyamán magunk köré gyűjtöttünk. Mi lesz, ha leromboljuk (vagy hagyjuk, hogy valaki lerombolja őket) és védtelenek maradunk a világgal szemben?
Pedig, ha kimerészkedünk a barlangunkból, megláthatjuk, hogy süt a Nap, hogy fúj a szél, hogy a virágok illatoznak! És igen, néha elesünk és megütjük magunkat, de aztán felállunk. Mindig felállunk. Sokan mondták már, hogy így van, de nem hiszünk nekik. Könnyebb így.
A végén még kiderülne, hogy igazuk van.