Vesd le álarcodat!

Ábrándok helyébe
álmodj új világot,
mosoly-fakasztót
és igaz-boldogot!
Ne csupán álmodozz,
tedd meg, ami jó:
legyen az álmod
végre való!

Minden, mit remélsz,
rajtad is áll,
s ha álmod egyszer majd
eléd odaáll:
megvalósultam, itt vagyok! -
hulljon le akkor a maszk
végre konok lelkedről,
és légy, aki vagy,
vesd le álarcodat!

Ha álmodozón
mégis tévútra térsz,
hol a hazug Hold csak
bódít, megigéz,
és fényében vágyott világod
végül elenyész,
vagy hiú ábránd marad,
megnézheted
akkor majd magad:

semmivé leszel,
ha már álmod sem marad!
Zokogva állsz
a röhögő ég alatt,
elsiratsz jövőt, reményt,
halott ábrándokat,
míg lemállik arcodról
végül a maszk,
és pőre lélekkel,
de önmagad maradsz.

sírva nevetni?......1116

miközben mások kacagnak rajtad,
könnyeidet befelé sírod el,
az emlékek megölik lassan a lelked,
de ez senkit sem érdekel,
csupán a kacajzajt hallod mindig,
mert könnyeid senki sem látja,
szánalomból nem kérsz te semmit,
hiszen azt csak majd lelked bánja.
majd lemosod a sminkedet később
s ismét hétköznapi ember leszel,
majd ha akkor is rád törnek az emlékek,
csupán magadba,némán könnyezel!
megtanultál sírva nevetni és mosolyt
varázsolni a morcos arcokra,
csak te érzed percenként belül,
a bánat fogja lelked marokra!
feledd a múltad kedves bohóc
és élj majd boldogan a mának,
hiszen kinn a nézőtéren minden este
nagy-nagy örömmel várnak

Paradoxon? Szeretem....

Drága egyetlenem, bolondulok érted,
látnod kell arcomon, hogy csak érted élek,
reggelente nem kell felfestenem mosolyt,
mit napközben többször vált fel kaján vigyor,
mikor eszembe jut, hogy öleltél éjjel,
ölelném a világot, mint te öleltél, kéjjel,
szaladva a fűhöz, szaladva a fához,
kedvem támad tüstént a bolondozáshoz.
Ó, hogy azt mondod, de hát ez a szakmám,
és nem hiszed egy szavam sem, ugyan kicsi cicám,
az emberek csak azt hiszik, amit két szemükkel látnak,
de hogy tudnám mutatni, mi szívemben vibrál ma.
Neved neonfénnyel virít mellkasomban,
szemem vígan csillog, ha itt vagy karjaimban,
hangod édes méze cseppenként telít meg,
és mindegy, hogy nevetnek ki, ha szemeid rám nevetnek.

Édes, édes álom, hogy is mondhatnám el,
nézzenek csak rá, több is ő, mint ember,
egy földre leszállt angyal, boldogító lélek,
de ha tudná mit érzek, nem viszonozná, félek
így felfestem a mosolyt, hogy ne lássa, hogy belül
üres az életem, és nem jó így egyedül,
felgördül a függöny, bohóc vagyok, tessék,
hoppá, hogy elestem, hát csak nevetni tessék.

Drága egy bohócom, látom valami bántja,
de hiába kérdezem, csak rándul egyet válla,
és félszeg mosolyra húzza el a száját,
csak sorolja, sorolja rengeteg hibáját.
Istenem, hogy mondhatnám neki: "te drága,
bárcsak mindenkinek csak az lenne hibája,
hogy kevesli magában jósága mértékét,
én pedig szeretlek...", de ekkor porondra lép.

2015. február 15.