Látomás

Lassan éjfélt üt az óra,
sötétségnek nincs nyoma,
csak szürke félhomály.

Hó fed mindent, fehér a táj,
viharos szél, süvítve szalad,
függönykén fújja a havat.

Pár fenyő harcol a széllel
erejét összeszedve nem enged,
fagyos törzse ketté ne repedjen.

Ám a hegy oldalában
emelkedik, egy szürke árny,
a rémület máris megszáll!

Alakja emberi, de óriás,
mégis érzékelni oly sovány….
Te jó ég, ez egy csontváz!
.
Óriásat lép, megy fel a hegyre,
a zord erős szél is, félve fut mögötte,
csak a hold követi csendben.

Én, ki mindennap itt járom az utam,
a lábaim, most gyökeret fakasztanak,
dermedten állok, egy cseppet sem fázom.

A homlokom, gyöngyözik,
testem lázban ég, jól látok én?
Vagy múló káprázat az egész?

Kabátomban a pálinkás üveget keresem.
meg is lelem, csak egy kupica hiányzik,
szemem ettől, bizony nem káprázik.

Valóság az, mit egykor nagyapám mesélt?
Azt gondoltuk beivott szegény,
de állította dédikénktől hallotta történetét.

Egy évben egyszer, egy szellemóriás
útra kél, a hegyen maradt fagyott lelkekért,
átviszi Őket, és egy évig újra nyugovóra tér.

Ahogy a toronyház egyre távolodott a látóhatár szélén, Jones tizedes öröme ezzel arányosan nőtt. Kézfejével megdörzsölte az állát, aztán megpihentette kezét szeretett fegyverén és vonzó arcán széles mosoly terült el. Megcsinálta! Épp, hogy nem hagyta ott a fogát, de megcsinálta! Úton van. Felement hüvelykujjával intett a helikopter pilótájának. Well done, kölyök, nagyszerű!
Amaz csak bólintott. Hozzászokott már a furcsa feladatokhoz és a még furcsább emberekhez, mit bánta hát, hogy az utasa annak örül, hogy épp a pokolba viszi. A sivatal kellős közepébe, ahová tiszta lelkű fehér ember aligha vágyódik. Hiába, a pilóták már csak ilyen jó emberismerők: Jones tizedes múltját valóban szennyfoltok pöttyözték. Itt ott néhány kisebb és egy viszonylag nagy hiba, ami miatt egyszer csak egy jóbarát által némi pénzmagért felajánlott másik személyazonosság elfogadása és a seregbe belépés nem is tűnt olyan rossz ötletnek.
Az utcán nőtt fel, kamaszéveiben gúnynevet is kapott. Ő volt a Csinos. Anyja szabályos arcát és hatalmas szemeit örökölte, arcéle épp csak egy kicsit volt szélesebb, bőre csak árnyalatnyit kreolosabb, különlegessé téve arcát. Hamar rájött, hogy vonzó vonásai az emberekben bizalmat ébresztenek. Apró szivességek, kis ajándékok, az emberek néha már azért is hajlandóak voltak áldozatokra, hogy a társaságukban legyen. Hamar elszemtelenedett, de senki se haragudott rá.
Nesze, Csinos! Fogd ezt a kabátot, épp a te méreted! Egyél egy kis sütemény, Csinos! Van pénzed, Csinos? Itt van, hívd meg azt a lányt egy üdítőre!
Rossz íz keveredett a szájába, ahogyan Lisára gondolt. Nem bánta meg, hogy eljátszott vele. A lány vadóc volt, őrült, egy szélvész bolond derékig érő ébenfekete hajjal, vékony derékkal és égre néző, ringó nagy mellekkel. Kezdetben titkolta, ki az apja, aztán meg már képtelenség lett volna elhagyni őt, csak mert túl veszélyes. Eh… Végigsimított karcsú fegyverén. Őt is Lisának nevezte el. Épp oly bolondság volt beleszeretnie, de tizenkilencre lapot húzni régi rossz szokása volt. A dandártábornagy arca vészesen vörösre váltott , amikor eléállva kijelentette, hogy az új fejlesztésű csoda nélkül nem megy a sivatagba. Mindazután, hogy több száz jelentkezőből kiválasztották, speciális kiképzésben részesítették, titkos bizalmas információkhoz hozzáférhető biztonsági minősítést kapott, ott állt, és egy bolond fegyverkérdésen makacskodott. De nyert! Lisa, a karcsú, gyors és pontos fegyver immár az övé. Az első éles példány, amelyet kiengedtek a tesztelő helyiségből. Ilyenje nincs senkinek, és még legalább fél évig nem is lesz.
A helikopterből kiugorva paplanként borult rá a sivatal forrósága. Földet érve komótosan összehajtogatta az ernyőt, közben igyekezett nem tudomást venni róla, hogy az inge nedvesen testére tapad. Izzadt. Hiába a sok gyakorlat, a sivatal fojtogató melegére egyetlen szimuláció sem készíthette fel. A szeme égett, a levegő vibrált a hőségtől, a táj minden körvonala egymásba folyt. Körbekémlelt. Díszfogadásra ugyan nem számított, de a helikopter rotorzúgása a holtakat is felébreszthette. És bár az egyik pillanatban még egészen bizonyos volt benne, hogy egyedül van, a másikban már arcába bámult egy arc. Ösztönösen hátrahőköl, de még időben visszafogta izma mozdulását. Ő katona. Jones tizedes. Egy ideje legalábbis így hívják, a régi neve meg mellékes. Nem retten csak úgy meg. Visszabámult hát, a forróságtól reszkető levegőjű sivatag közepén, miközben keze óvatosan ismét Liza karcsú testére siklott.
Az arcát kémlelő arc egy néhány erőteljes vonallal felskiccelt karikatúrához volt hasonlatos. Talán az erősen kiugró szemöldök, a szokatlanul nagy vizenyős kék szemek, vagy a durva, nagy száj kelthette ezt a benyomást a szemlélőben. Vagy a mély árkok, amelyek szabdalták, főként a szeme körül, amit a sivatagi homok miatti folyamatos hunyorgás okozott.
- Jones?
Biccentett.
- Helyes! – biccentett amaz is. – Az én nevem Kirkgaard. Isten hozta!
- Uram.
Kirkgaard, ha ugyan ez volt a rendes neve, hátat fordított.
- Hagyja az uramozást. A vasat is elengedheti. Jöjjön, bemutatom a többieknek.

Jones tizedes, aki nem volt Jones, és erre nem volt büszke, de tizedes volt, és erre viszont igazán büszke is volt, csendes ámulattal szemlélte, ahogy a homokbuckák megelevenednek és emberek bukkannak fel az álcák alól. Egy arcrezdüléssel sem akarta elárulni, mennyire elképesztette, hogy tőle alig fél méterre a földből kétméteres colos óriás nőtt: egy kölyökképű, vöröshajú, kedves mosolyú langaléta.
- Üdv a csapatban Jones. Remélem jól utazott.
Viszonylag kevesen utaznak jól egy sivatagba tartó harci helikopteren, így csak bólintott, és a többi katonát vette szemügyre. Nyolcan voltak. A sivatagi nyolcak. A pokolbéli jó katonák. Cserzett arcú, húzott szemű férfiak. Akikről senki nem akart beszélni. A desztinációról se, a feladatról se. Csak a közkatonák meséltek róluk, főként a bevetések utáni feszültségoldó italozások során, ijesztő, sötét, bizarr dolgokat, amiket elhinni éppoly képtelenség volt, mint figyelmen kívül hagyni. Amikor úgy döntött, él a hirtelen jött lehetőséggel, és az őt üldözők elől ide menekül, ő is elmerengett ezeken a történeteken. A sivatag poklában mindentől elzártan vegetáló 8 katonáról, akik önként mondanak le az életükről, hogy valami titok ellen tegyenek. Lehet, hogy bolondok, lehet hogy köztörvényes bűnözők és gonosztevők. Vagy csak szektások. Látott már olyat is, elhivatott, tántoríthatatlan hívőket, akik nem zavartták magukat a tényektől. De darabra nyolcan voltak, évek óta, egymást nem bántották, úgy vélte hát, kisebb kockázat ezek közé szegődni, mint maradni és várni a kést a hátába.

A táborhely a sivataghoz képest egészen otthonos volt. A kibelezett, egykor bizonyára jobb napokat látott repülőgép elég nagy volt ahhoz, hogy akár húsz ember és kényelmesen elférjen benne. Ledobta a zsákját és a farban elhelyezett fegyverkupacra meredt. Egymásra hányva, elhanyagolt állapotban a földre szórva hevertek a géppisztolyok, mellettük elrongyolódott papírdobozokban a töltények, vállszíjak. A sivatagi katonák láthatóan nem éltek napi harci fenyegetettségben. Ennek csak örülhetett.

A géptestet rekeszekre osztották. A legnagyobb rész társalgóhoz hasonlított, láthatólag itt töltötték a legtöbb időt, a meglehetősen egyszerű konyha is itt kapott helyet. Mindenkinek saját hálóhely jutott, Jones is megkapta a magáét. A priccs egyszerű volt, két ládára dobott falécekből tákolták össze, de puha, kezdetlegesen kikészített állatszőrme borította. A sarokban nagy szőrmekupac és vastag kabát állt, aminek láttán kissé megemelte szemöldökét. Vajon ki az az istenverte barom, aki a sivatagban ilyesmiket őrízget a körletében? Végül úgy döntött, nem kérdez semmit. Majd úgyis kiderül minden, idejük mint a tenger. Vagy mint homokszem a sivatagban.

A zúgás először csak tompa morajlás volt, aztán egyre erősödött. Azonnal felfigyelt rá, hamarabb, mint a konyhában üldögélők, akik a zajt meghallva egyszer csak jelentőségteljesen őrá, majd összenéztek. Csak Kirgaard szólt, egyetlen szót: Jön. Bólintottak, de addigra már ki is futottak, magukkal sodorva Jonest, kezükkel felkapkodva az útba eső ruhadarabokat.
Elképedt, olyasmit érzett, amire sosem számított. A levegő hirtelen érezhetően hűlt. Szinte másodpercről másodpercre hűvösebb lett, végül már egészen hideg. Rohantában útba ejtette a saját helyét, felkapta a szőrmehegyet, és szeretett Lizáját. A szél az arcába süvített, a hó hidegségű kavargó homokviharban csak nehézségek árán találta meg a többieket a tekintete. És akkor meglátta. Földbe gyökerezett lábbal, szoborrá dermedve, megbabonázva nézte azt, amit agya felfogni is képtelen volt. A homokdombok deres jeges halmokként álltak ott, ahol korában még a forróságtól reszketett a levegő, és a dombok között, mint lomha ősállatok, hatalamas csontvázak botorkáltak a hóban. Bordájuk mint törött jégcsapok, szemgödrük sötét mély üreg. A rémület megfagyasztotta, de agya cselekvésre ösztönözte. Liza szép szeme a kísérteties menet felé fordult, ujjában az áthűlt izület szinte roppant, ahogyan meghúzta a ravaszt. A lövésével egyidőben valami hatalmas erő terítette földre. Arcába Kirkgaard dühös arca meredt, könyöke gyomrába mélyedt, sípcsontját bakancsa rúgása szegezte a földbe. Szája szavakat formált: halgasson, maga átkozott bolond!
A hatalmas csontváz csodálkozva és némiképp rosszalva fordult a hang irányába. A sebes röptű töltény közelébe érve lelassult, majd a földre pottyant. Mintha vállat vont volna, aztán folytatta útját, távolba, amíg csak a messzeség ködébe nem veszett.
Jones reszketve ült egy homokdomb takarásában. A hőmérséklet már egészen barátságosra emelkedett, a homok ismét homok volt, forró és száraz, de ő még mindig csak a helyet bámulta, ahol a messzeség elnyelte a különös látomásokat. A langaléta és Kirkgaard közeledtek, a vörös fiú tehát hozott neki, kezébe nyomta a bögrét. Kirkgaard lehuppant mellé.
- Itt másfajta ellenséggel harcolunk. – mondta egyszerűe. - Ezt meg - tette hozzá durva kezébe véve Liza karcsú testét – dobja a többi közé.
Azzal felállt, és otthagyta a magában mélázó tizedest, aki most először gondolt arra, hogy egy kés a hátban talán nem is olyan rossz dolog. Mindenesetre létezhetnek a földön annál ijesztőbb dolgok is.

Utazó

"Járd utadat utazó, te vagy kit vezet a fényesség dombokon és völgyeken át. Megpihensz az utad végén, megígérem, így lesz."
Ez állt a papíron amit a mágusgazda adott nekem halála előtt. Végig az ágya mellett ültem, hiszen szinte apám helyett apám volt. Ő nevelt gyerekkorom óta itt a kis kunyhóban valahol az isten háta mögött. Szemeimbe könny szökött a kézírása láttán, ami egyenetlen volt és göcsörtös, mutatva írója öregségét de bölcsességét egyaránt.
Felvettem hát a meleg palástom, kezembe vettem kedvenc sétabotom és bízva varázserejében és a saját erőmben neki indultam a zord, fagyos tájnak.

Talán 2 nap is el telt mire a tisztáshoz értem. A vihar még makacsabbul tombolt mint az előző napokban. Kezeim szinte ráfagytak tölgyfa botom megviselt anyagára. Ekkor hallottam meg azt a hangot, a morajt a távolban, amit még legősibb ellenségemnek sem kívántam volna. Nem telt bele néhány perc sem és ott volt. Teljes életnagyságban magasodott fölém a rém akit csak úgy neveztek Mohin. Mohin egy ősrégi varázsló volt, akit egy boszorkány átka lecsupaszított, szó szerint bőr és hús nélkül maradt. Nem volt mindig óriás, talán ez is az átok egyik mellékhatásának tudható be. Megérezte a jelenlétem, megállt és felém fordult. Hatalmas koponyáján két lyuk tátongott, ahol valamikor szemek voltak és most azokkal meredt rám, mintha látna. Valószínűleg így is volt. Nem szólt semmit, csak kiegyenesedett és meghajtotta a fejét. A mágusok és varázslók közt az ellenség tisztelete önmaguk tiszteletével ért fel. Nem gyilkoltunk, nem mészároltunk le senkit mint a farkasmorgók. Mi becsületes harccal vívtuk ki tiszteletünket. Meghajoltam hát én is és arra gondoltam, amit a mágusgazda írt nekem "Megpihensz az utad végén, megígérem, így lesz." Talán ez lenne az utam vége? Nem épp a legszebb nap a halálra, de ki vagyok én, hogy a nagy szellemek akaratát vitassam. Ha meg kell halnom, hát harcban dicsőséggel teszem meg. Ezzel felemeltem öreg tölgyfabotomat és lesújtottam vele. Az óriás egy apró hang nélkül rogyott a földre, majd oldalára fordult és kihunyt belőle a mágia által kapott élet utolsó szikrája.
Zihálva és meglepetten egyenesedtem fel térdelő pozíciómból. Ismét fejet hajtottam, miközben a vihar teljesen lecsendesedett. Néztem még talán egy percig, ahogy az apró hópelyhek kecsesen landolnak a rideg szürkésfehér csontokon, majd megfordultam és soha többé nem néztem vissza rá.

Halállesen

Az éjszakában süvít a hideg,
azt beszélik, odakinn a halál jár ma éjjel,
kinézek az ablakomon,
de nem látok semmit, mi eltöltene félsszel,
hát veszem a subámat,
én ugyan megnézem magamnak jól a halált,
ha mégis átkelne ezen a földrészen,
majd meglepődik, hogy engem útjában talál
elbeszélgetek vele akkor,
jól erősen szeme közé nézek,
és meglátjuk ki az erősebb,
megyek is, mert én ugyan nem félek.
Hát gyere!
Arcomba mar a jeges szél, de én csak várom,
lábaim csizmástól tűnnek el a hóban
de jól állok, és csak várok,
kezeimet egyre rejtem a subám alá
jöhetnél már, látni akarom ki az erősebb,
hunyorítom szemeim, mert a havat arcomba csapva,
a szél egyre hevesebb.
De jele sincs, hogy jön,
nem érzem közeledésének neszét, jelét sem látom
van időm, hosszú még az este
a szél is a beste, mintha feladná, dac arcomon,
miközben én is megtámasztom egy fa törzsét
...és pár pillanatra elszunnyadok,
majd újra csak szétnézek,
szemeimen a pillák nehezek, de nem alhatok,
nekem beszédem van a halállal,
várok rá, ha kell, egész éjjel
hol járhat az idő,
nem látszik a hold, és a csillagok sem segítenek fénnyel
ez a monoton csend
sehol egy lélek nem mozdul, mind gyávák,
de én maradok,
hogy holnap reggelre kelve lássák
én nem félek tőle,
de jöhetne már, a tagjaim sem érzem,
csak egy kicsi alvás, biztos nem mulasztom el, ha itt jár
éber ösztöneim riasztanak, ha veszély les.
Álmomban ágyamban fekszem,
a jó melegben, kedvesem arca felettem
mosolyog rám,
és azt hittem, neki feleltem, mikor kérdezte nevemet.
Ejj, ez meg mi lehet, kedves,
hisz tudod jól, ki vagyok,
miért tudakolod a nevem, simítanám arcát,
de tenyerem alatt az szétfoszlott.
És sűrű sötétté vált át a szoba
és én semmit a világon nem látok
nyitnám a szemeim,
mert azt hiszem valaki, mellettem halált kiáltott.

2015. február 15.