- Mit tuszkolgatja belém a lábát ez a buta liba? Hát nem látja, hogy nem fér belém?- dohogott magában a fehér cipő felháborodva.
A fekete csík összeszorította a száját, hogy el ne röhögje magát.
Biztos valami luxusdámának gondolja magát ez a cipő, pedig csak egy a szériából, nem valami különleges darab. Azért nem rossz, de nem is igazán exkluzív. Éppen hogy nekem járhatna a szám, engem tágít ez a nő, pont rajtam csattan az ostor. De én bírom a nehézségeket, engem más bőrből szabtak.

Hirtelen suhogást hallottak a magasból. Mind a ketten meglepődve felnéztek és látták, hogy egy csodás, habos, piros ruha hullik kecsesen a nő testére, hízelgőn körülhullámozva.
Csodálattal nézték a jelenést, el is felejtették a kellemetlenségeket.

Ezalatt a város másik végében egy sötét szobában nyögdécselt egy fekete bőrcipő. Kicsit bütykös láb tolult bele, majd nehézkes lihegés hallatszott. A fűző fájdalmasan kulcsolódott egymásba, míg a csomó megkötődött. Felülről valami merev surrogás hallatszott. A cipő nyaka recsegett az erőlködéstől, hogy megnézze magának a hang forrását. A reverenda mint valami súlyos bútordarab elállt a férfi testétől, még a nadrágtól is tisztes távolságra volt. Ő maga volt a megközelíthetetlenség. A cipő kedvetlenül leszegte fejét. Nem voltak jóban, nem szerette ezt a pökhendiséget, hiába magyarázta egy rácsos kalitkában a gazdája folyton a test bűneit, ő akkor is valami melegségre vágyott.

A fehér és a fekete egyszerre indultak el.
A fehér hetykén, a fekete lassabban, fájdalmasakat nyögdécselve.

A templomtér sarkán találkoztak össze.
Épp elhaladtak egymás mellett, amikor egy pajkos kis szellő meglebbentette alulról a pirosat.
A nő szégyenlősen lesimította a piros frivol széleit, mire a merev fekete nagy hévvel utána fordult.
Ezt a pillanatot egy kandi fotós is megörökítette.

A fenti írás olvasható itt is: http://maisztorik.blogspot.hu/2014/09/fekete-feher-piros.html

ISTEN KÉT ARCA

Carnio atya végül felbontotta a címzetlen, tiszta borítékot. Valami kihullott belőle és csendben a sekrestye kövezetére libbent. Lehajolt és döbbenten emelte fel a fényképet. Nézte a lányt és önmagát rajta, ahogy a lány után fordult. És minél tovább nézte, annál inkább úgy érezte, hogy valami nagyon nem stimmel a képpel. Hirtelen az imazsámolyra hajította és sietve elhagyta a templomot.

Miközben egyre gyorsuló léptekkel a fénykép helyszínéhez közeledett, gondolatai szélsebesen kavarogtak. Először arra gondolt, hogy valaki zsarolni akarja a képpel. Esetleg valamelyik hívő, akinek nem tetszett a stílusa vagy prédikációja és így akarja eltávolíttatni az egyházmegyéből. (Ő nem egy megszokott pap volt. Kissé különc, Istenről alkotott elképzelése miatt. Mindig hangoztatta, hogy ne kint, hanem bent keressük Istent. Saját magunkban. Ne kívülről várjuk a segítségét, hanem találjuk meg lelkünk mélyén a válaszokat. Az ima nem arra való, hogy feloldozzon vagy bigottá tegyen, hanem elmélyülésre. Egy bizonyos meditatív állapot megtapasztalására, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, tehát önmagunkhoz.)
Aztán meglátta a fotón azt az apró részletet, ami nem illett oda. Ami nyugtalanná tette, mert átjárta egész testét a bizonyosság, hogy az a valami fordulatot hozhat az életében.
Mire idáig jutott elmélkedésében ott állt pontosan, ahol lencsevégre kapta az a valaki. Megfordult és már bizonyosan tudta, valami nincs rendjén. A képen alig láthatóan ajtógombok díszlenek az elhagyott bódékon, de itt csak a befalazott ablakok vannak. Kezét lassan végighúzta a szürke vakolaton és mikor arra a pontra ért, ahol a gombnak kéne lennie... Ott is volt. Csak nem látszott. Kezét úgy kapta el, mintha megégette volna. Homlokáról kövér izzadságcseppek csorogtak az arcába. Újra próbálta és újra megérezte. Tenyerébe belesimult a láthatatlan ajtónyitó gomb. Érezte a hideg fémet a markában. Szinte hívogatta: Gyere! Nyiss be!
Körülnézett. Néhányan csellengtek csak a déli melegben.
-Most nem! - tolakodott elő megérzése.
-Majd éjszaka, mikor kihalt lesz a város. Türelem! - csitítgatta hevesen dobogó szívét.
Visszasétált a sekrestyébe. Egész úton az járt a fejében, hogy felelőtlenség volt ott hagyni a képet. Nem is alaptalanul, mert a fénykép egyszerűen eltűnt. Az ördög űz vele tréfát? Persze nem hitt az ördögben, csak úgy megszokásból csúszott ki a gondolataiból. Számtalanszor megtapasztalta, hogy az Ördög, Isten másik arca. Az, aki hozzásegít a fejlődéshez, ha nyitottak vagyunk rá. Aki ballépéseinket adja, hogy változni tudjunk. De ezt már meg sem említette a hívek előtt, csak néha homályosan célozgatott rá. Valószínűleg senki nem értette a célzást az egyszerű polgárok közül.
Az esti mise ugyanúgy zajlott, mint bármelyik másik. Szívét nyugalom és bizonyosság járta át. Mikor az utolsó ember is elhagyta a termet, lassan eloltogatta a gyertyákat, levetette reverendáját és fekete ingben és nadrágban vágott neki az ismeretlennek.

Senki nem volt az utcán. A lámpák sárgásan derengették fényüket, de egyik sem érte el a falat, így az félhomályba veszett.
Újra végighúzta kezét és megérintette a -szinte biztosra vett- kilincset. Teleszívta tüdejét és határozott mozdulattal megnyomta. Az ajtó mögül kellemes meleg csapta meg. Csak résnyire nyitotta és besurrant rajta. Sötét volt, de a végén fény derengett. Elindult felé és le nem vette a szemét róla. Ahogy közeledett, egyre bizonytalanabbá váltak lépései. Mi vár rá ott? Miért hívogatja? Megannyi kérdés árasztotta el. Egyben biztos volt. Lelke tiszta és őszinte, tehát baj nem érheti.
Már csak egy lépés és ott állt a fényben. Alakját beragyogta, szívét átjárta.
-Miért vagyok itt? - kérdezte bátran.
-Mert megértettél!
-Mostantól más feladatod lesz! Itt az ideje, hogy elhagyd a poklot! Többé nem kell leszületned ide!
-Az új megszólításod, Carnio őrangyal!

Tudtam, hogy ez lesz a vége. Nem elég, hogy gyűlölöm ezt a ruhát, de pechemre még pont egy pap előtt kap alá a szél. Amennyire csak tőlem telt, próbáltam kordában tartani elszabadult ruhám, de ettől még nem lett jobb a helyzetem. Annyira szégyelltem magam, hogy képtelen voltam vissza nézni az atyára, hogy láthassam az arckifejezését, csak arra tudtam gondolni, hogy menjen már el végre vagy legalább a taxi érjen ide, amit hívtam.
- Ne szégyenkezz leányom. -szólalt meg hirtelen mögöttem a pap, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
Most mit vár, hogy erre mit mondjak? Igaza van atyám, és engedjem szabadjára a ruhám, hogy aztán ne csak libegjen rajtam, hanem már egyenesen az államig emelhesse a szél. Biztosan erre gondolt. Szuper. Mondanom kellene valamit. Vettem egy mély levegőt, majd a pap felé fordultam.
- Sajnálom. -dadogtam. -Nem az én hibám... -és bár ebben a pillanatban megérkezett a taxim, nem bírtam tovább és kitörtem. -ez az Isten verte szél tehet mindenről, meg ez az átkozott ruha. -csaptam rá, majd eszembe jutott, hogy kivel is beszélek éppen és beharaptam a szám, hogy nehogy ismét kinyissam. -Bocsánat, ne haragudjon, de pocsék napom volt. -vágtam bűnbánó képet, majd mielőtt még jobban elszúrtam volna a dolgot gyorsan beültem a taxiba és amint megadtam a címet már el is indultunk. Tudom nem volt szép dolog és volt is érte bűntudatom, nem is kevés, de nem találtam jobb megoldást.

http://netala-versek.blogspot.hu/2014/09/ne-fogj-vissza-uram-ne-fogj-vissza-uram.html

Szalay 'Netala' László:

Ne fogj vissza, Uram

Ne fogj vissza,
Uram Kitervelt, megjárt utam
Vakvágányon váltóőr, ha pihen
Rábízom magamjárta hitem

Az állomások sorra elmaradnak
Tűnő lidércek némán felragyognak
Ösztönömben a fény és a remény
Életem papolós, széttépett regény

Szabályait, ha meg nem tarthatom
Tört lelkem kivet idegen partokon
Melyet nem ismer más, csak a révész
Kéne egy nagyot… de itt ez a nyavalyás
Fenyegető, erényt követelő szélvész

Múló álmomat ne most altasd el
Uram!
Ámen!

2014. szeptember 5. Netala

Döntés
Imre atya is emberből volt, persze hogy megfordult a szépek után. Ma egy különlösen szép, ismeretlen bombázóra lett figyelmes, ahogy családi látogatásra sietett. Vidáman fütyörészve haladt tovább, mert az ismeretlen mégis ismerősnek tűnt, bár fogalma sem volt róla honnan. A községben úgyszólván minden családot megismert az öt év alatt, mióta átvette az akkor üres parókiát. Érkeztének nagyon örültek, és nemcsak az öregek. Egyre több jegyespár iratkozott fel az "előkészítő" tanfolyamra, amit a válások megelőzése céljából vezetett be. Gyermekkorától megszenvedte, hogy szülei nehezen jöttek ki egymással. Nekik inkább válniuk kellett volna, olyan kitartóan gyötörték egymást a "holtodiglan, holtomiglan" szellemében. Az egyetlen amiben megegyeztek, egyik fiúkat papnak szánták. A legidősebbet, Jánost, aki szép szál legénnyé serdült.
- Mutatós lesz reverendában is - mondogatták.
Már két éve járt szemináriumba, amikor hazajött látogatóba és elment a búcsúba. Ott a forgatagban egy fehérnép képében találkozott a végzettel. Kétnapos ismeretség után ugyan visszament az iskolába, de év végén döntött. Kilép és megnősül, ha Juli is hajlandósággal van iránta. Merthogy ilyesmiről szó sem esett köztük, pedig azon bizonyos átbeszélt napok után sűrűn leveleztek a saját és a világ dolgairól. Nem verték nagydobra az esküvőt, mert a szülőket porig sújtotta a hír. Életük értelme csúszott ki a kezükből! Kissé vígasztalódtak, amikor Imre előállt, hogy ő bizony nagyon szeretne papnak tanulni, mégpedig lelkesebben, mint imádott bátyja tette. Mivel Jánosék a városba költöztek ahol tanári állást kaptak, a család alig hallott róluk. Apjuk éveket öregedett a szégyenletes csalódás után és a két lány kiházasításával be is fejezte földi pályafutását. Imre avatására már csak anyja ment el, talpig feketében. Imre joggal érezte, hogy a gyász inkább János sorsa iránti. Elképzelni sem tudta, hogy apját gyászolná az öregasszony, akit egy életen keresztül gyötört. Nagynénje szavain mélyen elgondolkodott:
- Két esetben muszáj házasodni, a föld vagy a gyerek okán! Ilyen esetekben szóba sem kerül a szerelem.
Imre csak hosszas töprengés után jött rá miért is házasodtak össze a szülei! Fültanúja volt amikor Rozi nővére az esküvője előtt panaszolta a barátnőjének, hogy anyja semmit sem mondott az asszonyi teendőkről. Nem mintha tudatlan lenne a témában, de jólesett volna ilyesmit anyjától is hallani. Imre összekombinálta a hallottakat és rájött, hogy anyjuk alig tizenhét évesen, teljes ártatlanul azt hihette úgy maradt! Pedig nem igazán engedte magához a legényt, csak szabálytalanul jött a havi baja. Gyors esküvő után csak másfél évre született János! Nem csoda, hogy szerencsétlennek, becsapottnak érezte magát és ennek okozóját, a férjét gyötörte, aki öreg legény lévén tudhatta, hogy nem is tette magáévá! Hallgatott, mert így ártatlanul kapta meg a fiatalka lányt és talán azt remélte, hogy úgyis összecsiszolódnak a házasságban. Tévedett és ez neki is sokba került, az életével vezekelt érte. Felnevelték a négy gyereket anélkül, hogy szemernyi megértés, gyengédség vagy szeretet éledezett volna köztük. Csak dolgozni és kitartóan marakodni tudtak egymás mellett. Imre lévén az utolsó gyermek, anyja őrá maradt, úgyis kellett egy házvezetőnő a parókián.
- De ki lehet ez a szépség, aki olyan ismerős? - keresgélt a gondolatai közt. Ekkor már a kapun kopogott és a vőlegény kisietett eléje:
- Tisztelendő atyám, itt egy vendégünk, neki is lenne egy kérdése!
- Állok rendelkezésére - fordult Imre és megdöbbent, ahogy szembe találta magát az előbb látott ismeretlennel…
- P.Jánosné - nyújtott kezet a sógornője, aki őt nem ismerte fel - Megkérdezném, hogyan lehetne a házasságomat törölni, megnemtörténtté nyilvánítani…
- Hát így állunk, János házassága sem sikerült!
- gondolta Imre. Pedig Juli talán szebb, mint akkor, fiatalon. Kiteljesedett, sugárzó nő lett, attól ilyen bombázó! Vajjon miért borult fel a kapcsolatuk?
- A férjem beleszeretett egy szürke egérkébe, hiába adok magamra, hiába szeretem… szerencsére nincs gyermekünk, így talán egyszerűbb lesz… - kezdte kiönteni a lelkét Juli. A fiatal pap nem először hallott ilyesmit, és csak arra tudott gondolni, hány tragédia lesz megelőzhető az ő féléves jegyes-oktatása révén…