a Petike
hiába győztünk. a Petike megint tönkrevágta a hangulatomat. én meg mindjárt jól hátba vágom, ha tovább játssza itt a Laurának a gáncs nélküli lovagot. a többiek, persze, röhögnek rajta. ahh… de minek szórakozik az ÉN csajommal?! itt állok mögötte, ennyire közel… és van pofája ehhez?!

talán nekem kellett volna odamennem virággal, megelőzve ezt az egész színjátékot… de itt, a többiek előtt?! azt nem lehet. ez a kis mitugrász bezzeg nem zavartatja magát! kihasznál minden alkalmat, csak hogy bevágódjon a lányoknál. de honnan a fenéből szedi az ötletet, hogy mindent megtehet?! ha kihúzom magam, majdnem egy fejjel magasabb vagyok nála. simán szét tudnám verni azt a hülye fejét!

és a Laura mi a francért mosolyog ilyen ártatlanul pironkodva?? komolyan, mintha imponálna neki a Petike süketelése… ha elvenné tőle a rózsát, azt nem tudnám elviselni. az azt jelentené, hogy köztünk mindennek vége! de nem fogja elvenni. NEM. FOGJA. ELVENNI! tudom.

és emiatt a Petike majd megpróbálkozik valami mással, csak nehogy ő maradjon alul… micsoda mázli, hogy nem tudja, hogy a Laura meg én… különben nem bírná ki, hogy le ne égessen a fiúk, meg az edző előtt, valami bunkó beszólással. aznap, amikor végre nyert a csapat. de hát, ez a Petike… egy idegesítő, füligvigyor, jelentéktelen kis senki, aki ma nálam már alaposan megdolgozott egy kiadós verésért… és nem érdekel, hogy csak a rózsáját akarta odaadni!